Isten biztos karjain hordozva

 

“… Én viszlek, Én hordozlak...” (És 46:4)

   Hideg, téli nap van. Az úton csak pár piros, elmosódott fényt látok, ködbe veszve. Az út mellett nem látok sem fákat, sem házakat, sem a közeli dombokat. Körülöttem minden mintha szürke, sűrű ködruhát öltött volna.

    Ennek az évnek kezdetén a következő napok bizonytalansága hangsúlyosabb, mint valaha. Még a gondosan előkészített tervek is használhatatlannak tűnnek most. Nem tudom mi lesz, hogyan lesz holnap. Ha körülnézek, úgy érzem, sűrű köd vesz körül az utamon.

    De eszembe jut az olvasott Ige: születésetek óta hordozlak – mondja az Úr. Az eltelt évszázadok alatt Isten szüntelenül hordozta az Övéit, még a legnehezebb pillanatokban is. Ő az az Isten, aki nem változik meg. Ő az, aki tegnap és ma és minden következő napban is ugyanaz marad.

     Mikor az elmúlt napokra gondolok, látom hogyan hordozott Ő a nehézségek, a nem várt események, az aggodalmaim ellenére is. És mindegyik nap, bármilyen nehéz, szürke, szomorú is volt, hozott legalább egy maréknyi örömöt is. Vajon megláttam őket? Észrevettem az Ő gondoskodását? Oltalmát? Hogyan tartott Ő erős karjaiban? Hogyan segített át a legnehezebb pillanatokon? Hogyan vezetett biztos kézzel?

    Én hordoztalak… Én hordozlak, ígéri Ő. Az új év napjai ködbe vesznek. Nem tudom mit hoz a mai nap, a holnapi vagy bármelyik ez új évből. Csak azt ismerem, Aki szerető karjaiban hordott eddig, minden eddigi napon. Ő azt ígérte, továbbra is hordozni fog. Ezt tudva minden pillanatban előre léphetek, bizakodva. Nem a saját erőmben bízva, hanem annak karjaira támaszkodva, Aki eddig is hordozott. Ő továbbra is hordozni fog, minden előttem álló napon!

    Ő megteheti ezt veled is!

Isten közel jött

 

“… Immánuélnak nevezik – ami azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1:23)

   Sokak számára Isten egy távoli fogalom csupán, valami Erő, ami létezik – valahol. Mások számára csak egy név, amiről itt-ott hallani. Vannak, akik úgy gondolják, hogy találkozni Vele csak magasztos, kőből épült templomokban lehet. Csak szertartásosan, a kivételeseknek megközelíthető. De Isten, az első karácsony alkalmával – közel jött…

    Egy csendes éjszakába váratlanul robbant be a hír. Nem tűzijáték kíséretében, nem világhírű napilap hasábjain, nem a hírcsatornák legfrissebb híreként. Angyalok mondták el a hírt a mezőn. Névtelen, jelentéktelen pásztorok hallottak először a csodáról.

    Mert Isten Fia nem királyi palotába érkezett. Nem rangosok családjába született. Nem gazdagok, befolyásosok, népszerűek között toppant be. Ő egyszerűen jött, egyszerű emberek közé.

    Így van ez ma is: az találja meg Őt, aki megnyitja a szívét és befogadja Őt. Lehet pásztor vagy bölcs, öreg Simeon vagy özvegy Anna, kicsi gyermek vagy farizeus Nikodémus. Az Ő karja mindenki felé nyitva van, aki keresi Őt. Neki nem a karrier, az elért eredmények vagy a külső a legfontosabb. Jöhetsz Hozzá bárki vagy, bárhol vagy, bárhogy vagy.

    Isten közel jött hozzánk. Eljött, hogy itt legyen ma is és minden “má”-ban újra, hogy tudjuk, hogy érezzük: Immánuel – velünk az Isten!

A Fény eljött

 

“… nevezd el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből” (Mt 1:21)

   Az ígéretek Róla szóltak. E Gyermek születésésre sokan vártak. Nevét angyal hozta hírül, mielőtt megszületett volna: Jézus. Megváltó. A prófécia így szólt: “Ő szabadítja meg népét bűneiből”. A Messiás, akit vártak. Akit nem ismertek fel.

    “A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát” - mondta a próféta. Zord világunkban a sötétség uralomra tör. A bűn megvakít, homályba borít. Botladozunk fény nélkül, egyedül. Kiutat keresünk, reménytelenül. Bolyongunk kapaszkodót keresve, eredménytelenül.

    Egy Gyermek született – nekünk is. Szabadító érkezett hozzánk is. A bűn alól kiutat mutat. A sötétbe fényt gyújt. Botladozó lábainkat útra állítja. Mellénk szegődik. Reményt ébreszt. Kezét nyújtja nekünk, az elveszetteknek.

    Ő a világ Világossága. A Fény, amely eloszlat minden sötétséget. Ő eljött közénk: a Szent a bűnösök közé. Elveszi a bűnt, ami elválaszt Istentől. Megszabadít. Megnyitja szemünk, hogy felismerjük Őt. Mert az ígéret valóra vált Benne. Immánuel. Isten közel jött.

    Felismered?

Ő közénk jött

 

“Az Övéi közé jött és az Övéi nem fogadták be Őt” (Jn 1:11)

    Csak egy fiatal pár. Fáradtak. Ki ne lenne az ebben a zsúfolt városban? Mindenki foglalt, minden hely foglalt. A vendégfogadóban is. A parkolóban is. Mindenki siet. Kinek van ideje észrevenni egy közönséges külsejű, egyszerű, fiatal párt? Kinek van szeme felismerni az egyszerű pillanatok közönségességében a különbözőt? Az egyedit? Az értéket?

    Karácsonyi rohanásban, adventi készülődésben kinek van ideje meglátni, észrevenni mikor mellettünk megáll Ő? Ki áll meg szót váltani Vele? Behívni Őt zsúfolt hétköznapjainkba? Helyet kínálni Neki? Melléülni…

    S a külső díszt, szokásokat, zajokat félretéve időt ki szán ma rá? Ő időt szánt ránk. Eljött közénk, 2000 éve. De Ő azóta is mindig itt van. Ő ma is Immánuel – az Isten aki velünk van! Csak mi kell észrevegyük Őt minden nap, minden percben.

    Kinek van ma ideje az Ő számára?

Adventi felismerés

 

    Aki meglátja Őt a mindennapokban, az apró, észrevétlen, tovatűnő pillanatokban, az leveszi a saruját. Tudja, hogy szent helyen áll. Szent helyen él.

    Mert szentté teheti poros, hétköznapi jelenünket az Ő jelenléte. Túl csillogó karácsonyi fényeken, borús és szürke, felhős napokon, robogó kocsik, rohanó emberek során is túl megnyílhat a szemünk. Levehetjük a sarut, félreállhatunk, hogy a pillanat szépsége eljusson lelkünk mélyéig.

    Adventben, várakozva is felismerhetjük Őt: Immánuel. Velünk az Isten minden pillanatban. S meghívót intéz hozzánk az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatokban is. Meghív, hogy találkozzunk Vele.

    Ha Őt várjuk, megláthatjuk Őt - ma is. Most is!

Fényhordozók

 

“Jézus ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben” (Jn 8:12)

   Ahogy telnek a napok egyre rövidülnek a nappalok s nyúlnak az éjszakák. A sötétben, mely egyre hosszabb s mélyebb egyre nagyobb szükségem van a fényre. Minden nap szükségem van a fényre, mely utat mutat. A fényre, mely lábaim előtt biztos talajra vetül. Fényre, mely elűzi a félelmet. Fényre éhezek. Fényre várok. Fényt kívánok.

     Mert e világ sötétségét körülöttem csak a Fény, a fentről jövő igazi fény űzheti el. Isten Fia azért jött e világba, hogy fény legyen. Azt mondta, Ő a világ világossága. És a fénye beragyogott emberek százai, ezrei, tízezrei szívébe. Az én szívembe is. Elűzte onnan a sötétséget.

    Aki Krisztust követi, az Ő fényében él minden nap. S bár nő a sötétség s hosszú az éjszaka, ezt a fényt nem győzheti le. A sötétséget csak a fentről jövő fény tudja elűzni. Csak ez a Fény tud ma is sötétbe borult, éjben élő lelkeket átformálni. Mert aki befogadta Őt, fényben él. Fényt szór tovább. Krisztus fénye így sokszorózódik meg újra meg újra.

    Aki befogadta a Fényt, maga is fényhordozóvá vált. S mint apró kis fények ma is, én is, szórom a fényt. Az Ő fényét. Mert Isten fénye elűzi a sötétséget ma is. Ő új meg új fényt gyújt sötétbe borult, éjben élő világunkban ma is. Életem csak Istennel lehet fénnyel teli. Az Ő fényében élhetek. Fényt szórhatok ma is. Az ő fényét hordozhatom ma is.

    Te is fényhordozó vagy?

Kicsik a nagyokkal együtt

     Az iroda üres még, korán érkeztem ma. Az ablakhoz megyek, hogy friss levegőt engedjek be a mai napra. S mielőtt kinyitom az ablakot, tekintetem az ég felé vonja sok-sok apró, fekete folt s a zaj, amit maguk körül keltenek. Varjak vonulnak az épület felett.

    S ahogy figyelem őket, észreveszem, hogy vannak kicsik is a csoportban. Teljes erőből mozgatják ők is a szárnyaikat, hogy le ne maradjanak. S mellettük is, utánuk is ott repülnek a nagyobb madarak.

    Így haladunk mi is hazafelé – gondolom. Kicsik a nagyokkal együtt. Egymást segítve, bátorítva. Mindenki beleadva minden erejét.

    Hazafele tartunk. Haza, az égi hazánkba. Kicsik a nagyokkal együtt...

Fények az éjben

     Novemberi vasárnap van. Valahol fent, a felhők felett színes még a naplemente nyoma. Odalent szürke köd fedett be mindent.

    Majd oszlik a felhő s rácsodálkozom a fényre. Odalent sötét este van már, de parányi pontokként világítanak a lámpák. A repülő ablakából nézve apró pontok formálják az utcákat. Néhol magányos házak csipkézik a képet. Csíkokat képző pontok jelzik az utat. A nagy feketeségben városok, falvak rajzolódnak ki. Színes mintázatok az éjszaka palástján.

    Mint baráthoz bekopogó fénysugár. Látogatni induló pontocska. Bátorító, vigasztaló jó szó. Sötétségoszlató üzenet, segélyt nyújtó kéz, ölelő kar. Fénypontok, mint örömüzenet. Mert a legnagyobb örömöt a fentről jövő Fény hozta el.

    Körülöttem fények vannak az éjben. Az én lámpám vajon ég?

Elmúlik a virág

 

     Nézem a vázában a hervadt virágokat. A ráncos, színevesztett szirmokat, a kókadt fejűeket, a száradtakat. Mindegyik megtette, amit kellett - virágzott, díszített, illatosított. Aztán elmúlt…

    Így múlik el a mi életünk is. Lassan? Gyorsan? Csak az számít: megtettük amiért küldettünk?

Felhők alatt, felhők felett

 

     Felhők alatt? Temérdek gond. Hogyan tovább? Most mi legyen? Zord arcok, lopó ujjak, bántó kezek. Betontornyok közt műfény, virtuális világ. Köztük jobb dolgokra vágyó szívek, jó szóra éhes fülek, szépségre szomjas ember-életek. A rohanó világból kitörni vágyó álmok.

    Felhők felett: végtelenség és fény van. Isten vár ránk!

A hazavezető út

     Felgyújtom a ház teraszán a fényt. S amint a kertre ráborul az éjszaka, ez a fény megvilágítja a ház felé vezető ösvényt.

    Így ragyog a kereszt fénye a sötétben ma is. Mindenkinek mutatja a hazavezető utat...

Dicsérjétek az Urat!

 

“Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó; hiszen Őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!” (Zsolt 147:1 URK)

   Zsoltárok egymás után kezdődnek s végződnek így: “Dicsérjétek az Urat!”. Kezdődhet s végződhet-e így minden naponom: “Dicsérjétek azUrat!”? Az egész életem akár?

    Milyen jó hálát adni az ÚRnak, már reggel hirdetni szeretetedet. Mert újra meg újra megörvendeztettél tetteiddel, Uram! Ezért jöjjetek, menjünk eléje hálaadással. Mert nagy Isten az ÚR! Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt!

    Napközben is, mikor megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet. Emlékeztetem magam, hogy akik az ÚRhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót. Akik az ÚRhoz kiáltanak, azokat Ő meghallgatja.

    Mikor lábaim téves útra lépnek, Hozzád jövök újra: töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó. Mert te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak.

    Akkor is, amikor nem értelek, hálát adok neked mindenkor, mert te munkálkodsz. Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk. Áldom az URat, mert tanácsot ad nekem, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.

    Újabb és újabb helyzetekben felidézem: segítségem az ÚRtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Ő nem szunnyad, nem alszik. És elismétlem magamnak a nehéz pillanatokban: légy újból nyugodt, lelkem, mert jól bánt veled az ÚR! Ezért hát napkelettől napnyugatig dicsérjétek az ÚR nevét!

    S nap végén, mikor leszáll az este: békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, URam, hogy biztonságban élhessek!

    Ezért hát mindig, nap közben újra meg újra: áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.

    Életem minden napjára jut elég ok, hogy dicsérjem Őt. Így válhatnak életem mottójává, összegzésévé ezek a szavak: dicsérjétek az Urat! Dicsérd, lelkem, az URat! Dicsérem az URat, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, míg csak leszek. Áldom az URat mindenkor, állandóan őt dicséri szám.

    Naponta ezernyi hálaokom van. Hadd legyen egész életem egy hálaének!

(Összeállítás a következő zsoltárok alapján: 92:2,5; 95:1-3,6; 94:19; 34:11,18; 51:3,9; 86:5; 52:11; 68:20; 16:7; 23:3; 121:2,4; 116:7; 113:3; 4:9; 103:2-5; 146:1-2; 34:2)

“Most már hálát adok az Úrnak”

 

(1 Mz 29:35)

    Vajon milyen esemény kell történjen, hogy elkezdjek hálát adni? Most talán arra törekszem: mások elismerését elnyerjem. A karrier lépcsőjén feljebb lépjek. Csalogat egy új ház álma, egy jobb kocsi kulcsa, egy vaskosabb pénztárca fizetés után. Egy soha le nem merülő bankkártya, márkás ruhák, utolsó telefonmodell vagy épp a főnök vállonveregetése, kollégák megbecsülése, luxus-szabadság, gondtalan élet. Utána talán lesz időm elkezdeni hálásnak lenni.

    Mintha a hála valami olyasmi lenne, ami minden mást kizár az életemből, a napjaimból. Pedig a hála nem ez a száraz, puszta szó: köszönöm.

    A hála több, mint kimondott szavak. A szívem hozzáállása inkább. Mert a hála ízesíti meg az életet, mint só az ételt. A hála a fény, mely beragyogva minden napba erőt ad a következő lépéshez.

    Ha visszanézek, annyi áldást látok, hogy nem kell még egy újabbat várnom, hogy elkezdjek hálát adni az Úrnak.

    Most kell elkezdenem! Az élethez való navigációsrendszerbe folytonos emlékeztetőként kell betáplálnom, mottóként beállítanom ezeket a szavakat: ez alkalommal hálát adok az Úrnak!

    Ennyi elég minden napra. És minden percben csak annyit mondok újra: ez alkalommal hálát adok az Úrnak!

A hála

 

    A hála nem más, mint nyitott szemmel való nézés. Hisz csak így láthatom meg a hálaokokat, melyek elém perdülnek minden lépésben.

    És mi a hála ellentéte? A hálátlanság? Ha nem vagyok hálás – hálátlan vagyok? Nem szívesen hallanám ezt a minősítést magamról. Mégkevésbé jellemezném így magam egy bemutatkozáskor. Isten annyi, de annyi mindent tesz velem és értem minden nap. Nem vagyok-e mégis hálátlan vajon?

    “Ha úgy gondolkodsz, hogy neked kijár ez vagy az, nem leszel hálás érte” – mondta a férjem. Erről lenne szó – a gondolkodásmódom formálásáról. Hisz minden kegyelem, nem érdem, nem kijár nekem, nem rászolgáltam.

    Ha felkel a nap mikor nehéz munkanap elé nézek: hálát mondani tanulok. Mert új lehetőségeket rejt magában. Nyitott szemre van szükségem csak, hogy meglássam őket. Mert az érzések, az előítéletek, a feltételezések olyan sokszor vakká tesznek. Vakká, hogy ne lássam az áldásokat. Vagy ellopják a csillogásukat s a drága gyémántok így szürke, közönséges, mit sem érő kavicsokká válnak.

    Csak nyitott szemre van szükségem. Mert minden nap ezernyi drágakövet rejt. Csak észre kell vennem, össze kell gyűjtenem őket s máris meglátom: dúsgazdag vagyok. S nem tehetem, hogy ne mondjak köszönetet mindazért, amit Isten tesz. S ha mégsem látom meg ezeket az áldásokat – koldusként tengetem életem napjait…

    Te meglátod őket?

Fölöttünk a magas ég - 2.

 

    Szeretem a síkságot. Legalábbis ezt a kicsi részt belőle, ami úton hazafelő szemem elé terül. Mert az ég magasnak tűnik, amint beborít mindent, ameddig a szem ellát. Istem fölöttem őrködő kezére emlékeztet...

Életet hordozó szavak

 

“Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6:45)

   Mikor elvetettem a parányi magokat a földbe, örömmel gondoltam a termésre. Megöntöztem többször is a földet és az új növénykéket.

    Mikor eljött a betakarítás ideje, mosolyogva húztam ki a földből a piros, kerek retkeket.

    De a konyhában az arcomra fagyott a mosolyom, amint a csípős íz hamar elterjedt a számban. “Nem locsoltam őket eleget” vontam le a következtetést mindjárt, szomorúan. Ami örömöt ígért, csalódást okozott.

    Vajon a szavaim is akkor válnak csípőssé, amikor a szívem nem kap eleget az élet vizéből? Mikor félreteszem, mikor lecsökkentem az időt, melyben Isten életet hozó vize elárasztja a szívemet, akkor ami bennem nő keserűvé, csípőssé, szúróssá válik. És a szavaim, amelyeket kiejtek, váratlanul elárulnak. Olyan szavak lesznek, melyek csak a fülig jutnak el, de nem mozgatják meg a szívet. Csak összetörik azt, lenyomják, darabokban hagyják. Mert minden alkalommal “amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.”

    Most már tudom: ha minden nap megfürdök az élő vízben, amely megtisztít, a vízben, amely életet ad, ami a szívemben fog nőni, ami a számból ki fog jönni, életet fog hordozni. Élő, bátorító, szeretettel teli szavak lesznek. Szavak, melyek Istent mutatják be. Mint a forrás, amely szomjat olt. Szomjat, mely ott rejtőzik mindegyikünkben...

Csak illuzió

"Mi örökké élünk,
drágám,
ezt soha ne felejtsd el!"
- mondta

az arcunkra
ráncok ülhetnek,
hajunkba ősz szálak
lophatják magukat,
éveink száma
rohanva nőhet,
mégis:
mindez csak illuzió

amit belül rejt
ez a külső,
az örök:
arról kell majd
számot adni
azt kell őrizni,
mint értékes vagyont,
azt kell gondozni
mit ott bent hordunk
- a többi csak illuzió

"Mi örökké élünk"
- mondta,
"ezt soha ne felejtsd el!"

Útravaló

 

“Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, arról elmélkedj éjjel-nappal, őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz.” (Józs 1:8)

   Józsúé történetét olvasom. Egy ifjú, aki Mózes mellett nőtt fel. Látta Izráel népét örülni és sírni. Látta őket lázadni és sivatagban menetelni. Látta a generációkat változni úton Kánaán felé. S mikor a legtöbben óriásokat láttak csak, Józsúé Istent látta még nagyobbnak.

    Most ő állt a nép élén. Indulni készültek ismeretlen helyek, ismeretlen népek felé. Új kihívások vártak rájuk. És Isten szólt Józsúéhoz. Az útmutatás ez volt: őrizd meg, tartsd meg Isten parancsait. Olvasd, tanulmányozd az Ő Ígéjét, hogy ne térj el tőle. Akkor sikerrel jársz utadon. Boldogulsz.

    Kell-e jobb bíztatás, szebb ígéret ennél mikor a szívem tele van kérdéssel? Mikor a lábam az ismeretlen felé lép? Hisz új kihívások várnak rám minden nap, minden héten, minden új kezdetben. S bár nem tudom merre kanyarodik majd az út lábam alatt, azt már tudom, hogy Isten Ígéjének fénye elég világosság lesz minden új lépéshez.

    Olvasom az Isten Ígéjét. Ismétlem, hogy el ne felejtsem. Szívembe zárom s forgatom azt, elmélkedem rajta. Mert ezek a szavak elűzik a félelmet. Erőt adnak. Bátorítanak. Élő Íge az, Isten szava. S meglátom belőle, hogy nem vagyok egyedül. Nem járok ismeretlen úton, ha Isten velem van. Lábaim tanácsát követve a jó úton maradnak. Csalóka délibáb nem fog így könnyen eltéríteni. Sötét árnyak nem fognak elijjeszteni. Előre haladhatok minden nap, minden lépéssel. A célba így bizton beérhetek. Vele, nem egyedül...

A kereszt ragyogása

 

“Nem rejthető el a hegyen épített város” (Mt 5:14)

   A jelzőlámpa pirosra váltott, így megálltam én is a kocsisorban. S szemembe csillant a napsütötte kereszt fénye a templomtoronyról. Így kellene Krisztus fénye továbbragyogjon rólam is – állt elém a gondolat.

    A ragyogás mágnesként vonz. A napszemüveg lencséin keresztül is fogva tart. S bár elfordítom tekintetem, a fény, a ragyogás nem alszik ki. Kísér és vonz továbbra is!

    A kereszt fénye Krisztus ragyogását hordozza s szórja szét ma is. S aki meglátja, nem maradhat érintetlenül. Mások életébe beleragyogni Krisztust – micsoda kihívás, micsoda felelősség! Nem magamra vonni a mellettem élők, mellettem elhaladók tekintetét, hanem Krisztusra mutatni!

    Mikor a lámpa zöldre váltott, továbbmentem én is az utamon. De a ragyogó kereszt fénye jött velem az úton. A templomtorony mögöttem maradt, mégis ragyog előttem a napsütötte kereszt fénye.

    Krisztus ragyogása is így követheti mások útját: ha belőlem az Ő fénye árad minden percben.

    Te kinek a fényét hordozod?

Hol vagy?

 

“Az Úr Isten kiáltott az embernek és ezt kérdezte: Hol vagy?” (1 Mz 3:9)

    Keresünk. Mindig keresünk valamit. Egy elkallódott papírt, egy telefonszámot, új információt. Keressük a legjobb alkalmat, a megfelelő időbeosztást, az újabb lehetőséget. Vagy éppen a megfelelő munkahelyet, egy jobb fizetést, az ideális társat. Folytonos keresés az életünk. Csak a keresett tárgy változik folyton.

    S miközben hol ezt, hol azt keresek, engem is keres az Isten. “Hol vagy?” kérdezte Ádámtól a kertben. “Hol vagy?” kérdezi tőlem is, ma is. Keres a helyemen, melyet Ő jelölt ki. Keres ott, ahol lennem kell. Mert miközben a hétköznapokban apróságokat keresek, sokszor én is eltévedek. S a kérdés mely megállít ráébreszt: elvesztettem a célt. A látható, kézzel fogható elcsábított az úton.

    Hogy újra rátaláljak a helyemre én is kérdezek: “Hol vagy, Uram?”. Szemem Őt keresi. Mert irányt tévesztett életem helyét csak úgy találhatom meg újra, ha Hozzá igazodom. Mint hegymászó az útvonalon, mikor előveszi az iránytűt. Ismeretlen városban a navigációs rendszer ad útmutatást. Ugyanígy életem minden részletében Isten szava utat mutat. Helyemre igazít. Alakít. Sosem téved. Nem vezet zsákutcába. Mindig a jó úton tart.

    “Hol vagy?” állít meg a kérdés kacatok után kutatva s ég felé emeli tekintetem. “Hol vagy?” kérdezem helyemet keresve én is. Mert tudom: mindig visszatalálok a helyes útra ha felfele nézek.

    Te hol vagy?

Fölöttünk a magas ég - 1.

 

     Megint esett az eső. És hamarosan újra esni fog. De ott, a felhők közötti résen át egy sárgás fény-nyaláb a földre ér. Mint égből lenyúló kéz a bűnösért. Értem is lenyúlt Isten keze!

Amikor Isten keres

 

    A kertben, az esti csendben lépések közeledtek. És Ádám elrejtőzött, amikor Isten hangját meghallotta.

    A pusztán túl Mózes a juhokat terelgette. S mikor Isten a nevén szólította, ezt válaszolta: “Itt vagyok!”. Mégis, mikor a küldetést hallotta, szabadkozott. Kibúvót keresett.

    Az ifjú Sámuel is hallotta a nevét, éjjel. S így válaszolt a hívó hangnak: “Szólj, mert hallja a Te szolgád!”

    Én vajon mit teszek, amikor Isten keres? Elbújok? Válaszolok, de kitérőket keresek? Vagy gyermeki lelkülettel, szolgaként kész vagyok engedelmeskedni Isten hívó hangjának?

Mikor vihar támad

 

“És íme, nagy vihar támadt a tengeren...” (Mt 8:24)

   Néha az éjszaka váratlanul érkezik. És vele együtt a vihar is, mely mindent megrenget. Olyankor tán, mikor épp pihenésre vágytunk, fellélegeztünk. Háború zaja, betegség hulláma, magány fájdalma vesz körül hirtelen. A szél mint egy játékszert dobálja életünk hajóját. S mi egyedül vergődünk a hajóban. A hullámok már-már elborítanak.

    A tanítványok is kétségbe estek. Mint utolsó menedékhez, utolsó reményhez lépve felébresztették Jézust: “Uram! Ments meg minket!” kiáltották. Mit láttak Benne, hogy Hozzá fordultak? Tudták, hogy Ura szélnek és víznek? Az, amit addig hallottak szájából, amit addig láttak tetteiből, ahogy addig megismerték Őt elég volt. Elég, hogy a menedéket Nála keressék.

    Mi mégis sokszor egyedül próbálunk szembenézni a viharral. Megmarkoljuk az evezőket. A körülöttünk levő hajóktól várunk a segítséget. Vagy a ránktörő hullámok vizét pohárral meregetjük ki a bárkából. És kétségbeesetten hánykolódunk életünk hajóján, egyedül.

    Miért csak későn, erőnk fogytán, félig elmerülve kiáltjuk: “Uram! Ments meg minket!”? Milyen szavakat hallottunk szájából, hogy nem ismerjük azok hatalmát? Mit láttunk tetteiből, hogy nem bízunk erejében? Mit ismertünk meg Belőle, ha nem tudjuk, hogy Ő az ég és füld Ura, a szélé és hullámoké, a tengeré és szárazföldé?

    S mikor végre eszünkbe jut, mint mentőöv, az Isten, Ő meghallja segélykiáltásunkat. S az ádáz vihar teljes csenddé szelídül az Ő szavára. Vagy lábaink a süllyedő hajóból kilépve megtanulnak a hullámokon járni, Ővele…

     Mert jönnek viharok az életünkbe. De Vele együtt a hullámokon is átmegyünk, győztesen!

Mi marad utánam?

 

    Alkonyodik. A meleg napsugarak búcsúzni készülnek. A kő, melyet egész nap sütöttek a sugarak még meleget áraszt. A gyümölcs a fán is langyos még a sugarak nyomán. Az ágyásban is nőnek a zöldségek minden nap.

    Én mit hagyok magam után? - kérdezem magamtól. Mikor lemegy az életem napja, szeretném, hogy maradjon utánam is valami, mint a nap melege az érő gyümölcsben, a termésben, a sárguló kalászban...

Színes nyomok

 

     A tányéron színes vízcseppek sorakoznak. A cseresznye piros színt hagyott maga után mindegyik cseppben. A narancsszínű cseppek a kajszin után maradtak hátra. S ahogy nézem a színes vízcseppeket a tányéron tudom már, hogy mindenki a maga nyomát hagyja ott, amerre elhalad.

    Milyen nyomot hagyok magam után? - kérdezem csendesen. Marad-e valami értékes, szép utánam? Látható-e bennem Krisztus? Ott marad-e az Ő nyoma amerre lábam elhalad? Amerre szavaim eljutnak? Amerre tetteim elérnek?

    A cseresznye csak piros színt hagyhat maga után. Kiben a Krisztus él az Ő nyomait hagyja amerre elhalad.

    Naponta hagyok nyomokat magam után bármerre járok, bárhol vagyok, bármit teszek. Kinek a nyomai hagyom magam után?

Rejtett kincsek

 

“… öltsetek magatokra … alázatot...” (Kol 3:12)

   Az elmúlt napok üdítő esője felfrissítette a kertet. A napsugár melengetőn simogatja a növényeket. Miközben a kert hátsó részében sétálok néhány élénk piros foltot veszek észre a zöld levelek sűrűjében. Az oda ültetett málnabokrok édes gyümölcsöt rejtenek. Az ágak lefelé hajlanak a termések súlya alatt.

    Rövid idő múlva visszatérek egy üres tállal, hogy leszedjem az érett gyümölcsöket. „Le kell hajolni, hogy meglásd!” - mondom a társamnak amint közeledünk a málnabokrokhoz. És valóban, meglátjuk a sok éretten mosolygó gyümölcsöt. Sorra szedjük őket s megtelik a tál hamar finom terméssel. Lehajolva meglepetten fedezünk fel új meg új kincseket ott, ahol nem ígérkezett semmi szedésre éretten.

    „Le kell hajolni”... visszhangzik bennem a hang. Néha ez az út, hogy felfedezzek kincseket. Néha ez az ára. Mégis, olyan nehéz ez. Visszatart a megszokás, a büszkeség, a hitetlenkedés. Néha nem akar meghajolni sem a fej, sem a térdek, sem a szív. Vajon tényleg meg kell hajolnom, térdre kell esnem, meg kell alázkodnom, hogy rejtett kincsekre leljek? Kincsekre, melyek rejtve vannak megvető, lenéző, messziről odavetett pillantásoknak? Vajon az alázatos szívvel felfedezett kincsek megérik ezt az árat?

    Megemelem a lehajló leveleket és rámmosolyognak a piros, érett, szedésre váró gyümölcsök. Összegyűjtöm őket, mindet a tálba és a megalázkodott, önszántából meghajló szívre gondolok. Majd a tálba levő gyümölcsökre nézek, rájuk mosolygok én is és megkóstolom őket. A gyümölcsök zamata a számban bizonyítja: megérte őket megkeresni, mindegyiket.

    Felbátorodva nézek előre és tudom már: megéri meghajolni, megkeresni azokat a kincseket, melyeket csak az alázatos szívüek találnak meg…

Ha tükröződik bennünk...

 

(Felülnézetben a világ másként mutat. Akkor is, ha Istenre nézünk. Ilyenkor életünk fényleni fog)

   Fehéren ragyogó foszlányfelhők maradnak el alattunk. Árnyékuk elterül a lent fekvő mezők, kígyózó utak, rohanó pont-autók fölött. Az ablakon kitekintve úgy tűnik, fehér tenger felett szállunk. A nap sugarait szórja a felhőkre. Az ablakon is benéz egy-egy kósza napsugár.

    Innen, több ezer méter magasából eltörpülnek a gondok – hisz az emberek is elvesznek, – nem látni csak apró, piros tetőket, erdőket, búza-tengereket: megannyi színes foltot. Innen fentről nézve mennyire más a teremtett világ!

     Mennyi szépséget rejtettél világunkba, Atyám! De mi csak rohanunk, múló terveket szövögetünk s mindenkin felülemelkedni vágyó énünk útjait járjuk. Micsoda szeretet van benned, hogy bennünket megláttál és értékesnek tartasz?... Hogyan lehetséges az, hogy életünket magadhoz vonod és a magasba, feléd vonzod tekintetünket? S végül megérteted velünk: ha Téged nézünk, mindent más szemmel látunk majd...

    Alattunk változik a táj, emberlakta települések fölött repülünk. Egy tó víztükrében látszik a gépünk árnyéka. És hirtelen: egy pillanatra csak, egy üvegtetőn megcsillant a napfény. Innen, a magasan szálló repülőgép kicsiny ablakából is jól látható volt!

    Uram, ha fényed belőlünk is ilyen messzire tükröződne! S ha tükröznénk folyton, miközben Téged szemlélünk, míg Lelked által Hozzád hasonlóvá formálsz... Ha tükröznénk nem kérdezve, ki néz, ki lát, mint tóparton a csendes ablak, melyben a felhők fölött szálló utasok szemébe villan a napfény…

    Hisz ezt bíztad ránk!

Napsugár a felhők között

 

    A felhők résein átragyog a napsugár – itt is egy sugár, ott is egy másik sugár.

    Éppígy, a gyengeségeim, hiányosságaim résein is átragyoghat Krisztus. Ha engedem… S akkor nem a rés lesz előtérben többé, mert a fény, mely rajta átragyog magára vonja a tekintetet.

    Így már nem én, hanem Krisztus kerül előtérbe...

A liliomok

 megbújtak a rózsák mögött. Lefotózni már csak akkor sikerült, mikor egy részük már elnyitott:

A kis törpe szegfű szépen virágzik:

S a rózsák! Az elefántcsont színű futó Elfe különösen illatos:

 

Levendulaillat

 

“… Krisztus jó illata vagyunk...” (2 Kor 2:15)

   Napok óta figyeltem a levendula-bokrokat. Lila virágjaik teljes díszben pompáztak a napsütésben. Méhek dongtak, lepkék szálltak virágról virágra nektárt gyűjtögetve. Mikor közelebb hajoltam, olyan zsongást hallottam, mintha a környék összes méhecskéje itt találkozott volna. Mi vonzotta ide őket? Talán az illatár, mely beleng mindent e késő délutánban?

    Megvártam míg a levendulabokrok körüli sürgés-forgás tücsökzenés csenddé szelídült. Mikor besötédett levágtam az illatos virágokat. Bent, miközben sorba rendezem őket körülölel a levendula-illat.

    Hirtelen egy gondolat állít meg: „Krisztus jó illata vagyunk...” Kézbe veszek sorban minden virágot: rövideket, hosszabbakat. Mind ugyanazt az illatot hordozza. Hisz ugyanarról a tőről szívta magába az életet.

    „... jó illat vagyunk...” visszhangzik bennem az ige. A levendula szárak ontják az illatot magukból. Nem versenyezve, kérkedve. Egyszerűen, belülről, önmagukat adva. A kicsik is. a nagyobbakkal együtt. Az egyenesek és a görbékkel együtt. Magukhoz vonzanak lepkéket és méheket. Vagy beterítenek minden zeg-zugot az illatukkal. Nem lehet észrevétlenül elmenni mellettük.

    Krisztus jó illata vagyunk – motoszkál bennem a gondolat… Egy illat, mely szétárad körülöttünk.

    Ki veszi észre?

Virágba öltözött

 a jezsámen és a japán lonc is a kertben:

Utolsónak végre virágot nyitott a datolya szilva is:

A levendulabokrokat a lepkék, méhek, darazsak látogatják:

 

A borsó is jól terem a sok eső nyomán:

Ő gondoskodik rólad is

 

“Ne aggódjatok életetekért...” (Mt 6:25)

   A kapu mellett kinyílt pipacs állt kora reggel, mikor elindultam. Az utcasarkon zöld fűtengerben piros foltokként ringtak a pipacsok a szélben, mint sok-sok színes csoda a hétköznapokban. De estére, mire hazaértem, a kapu mellett lehullott piros szirmok fogadtak csak. “Ma van, holnap nincs” - gondoltam mikor becsuktam a kaput. És eszembe jutott az ismerős ige: “Ne aggódjatok!”

    Új virágokat s lehulló szirmokat látok reggel, este. Lehajtom fejem miközben megfeddenek új és új virágok. Hisz Isten öltözteti teljes díszbe mindegyiket. S minden új nap újabb virágokat. Ő határozza meg életük hosszát is: épp elég ahhoz, hogy új magot, új élet ígéretét szórják szét - új virágét egy újabb évre.

    Én is csak egy fűszál vagyok, mely ma van és holnap talán már nem találod. A járvány sok kedves embert elvitt közülünk. A háború a békét vette el s félelmeket hagyott helyette. De kezdem érteni már: ha megtettem amiért küldettem, az elég. Nem az életem hossza számít, azt Isten dönti el.

    Tekintetem végigsimítja a pipacsokat az utam emntén. “Így gondoskodik Isten rólad is!” - mosolyognak rám a napsütötte piros virágfejek. Minden napra jut az Ő gazdagaságából. S mikor tekintetem rátalál útszéli pipacsban is a Mindenható Istenre, szívem megnyugszik. Hisz mit tudna az aggodalmam megoldani?

    “Ne aggódj!” emlékeztetem magam újra meg újra. Ha Isten így öltözteti az egyszerű pipacsokat, nem visel Ő gondot vajon gyermekeiről? Ő ismer és tudja minden gondolatomat. Ő ismeri minden szükségem. Mindennap Ő gondoskodik rólam.

    Ő gondoskodik rólad is!

Mélyen meggyökerezve

“Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne...” (Kol 2:7)

   Az eső után, szinte azonnal, megteltek az ágyások gyommal. Egyesek kisebbek, félénkebbek, mások karcsúbban magasodnak, élettel telve. Húzogatom ki őket sorban, hisz elnyomná a zöldséget hamar. S miközben egyik a másik után a vödörben landol, vannak akik ellenállnak. Akárhogy húzom őket, nem jönnek ki gyökerestül. Esetleg eltörik a levél, a szár, de a gyökér – az ott marad.

    Takarítom az ágyásokat és újra meg újra ugyanarra a növényre lelek. Mélyen gyökerezik ez a tarack – mondom magamnak miközben megpróbálom minél mélyebbről kiszedni. És belém hasít a gondolat: mélyen gyökerezni, mint a tarack! Még ha el is törik a gyökere, a növény újra kihajt, hamarosan, élettel telve.

    Mint a tarack az ágyás földjében – ha így válna részemmé a hit, a remény, a szeretet! Nem tudná kioltani a nagy vihar sem, nem tudná kiírtani a sötét éjszaka, szenvedés, válasz nélküli miértek sem, nem tudná kipusztítani semmi sem. Mert újra kihajtana, mint a tarack...

    Bár ilyen hitem lenne! Bár ilyen remény élne bennem! Bár lenne szeretetem mindig élő! Vajon lehet-e? - kérdem.

    S hallom a választ elszakadó tarackgyökértől: ha mélyen gyökerezik benned... Tudom már: lehet, ha mélyen gyökerezek Benne...

Csodák fényében

 “Hited megtartott téged” (Mt 9:22)

   Reggel, indulás előtt olvasom a régi történeteket. Csodás gyógyulásokról olvasok. S a történetek végén ugyanazokkal a szavakkal találkozok újra meg újra: “a te hited szerint”. S megtörténik a csoda: a beteg elmegy látva, megtisztulva, megszabadulva. Meggyógyultan!

    A fájdalomra gondolok – a testi szenvedés velejárójára: a vakságé, a lepráé, a beteg testté. S a lélekére: a kérdéseké, a választ váró szemeké, a leereszkedő kezeké. A belenyugvás ellen tiltakozó utolső szikráé. Megtört test, megtört lélek. Megtört élet.

    Mégis – honnan volt ezeknek az egyszerű, meggyötört embereknek a hitük? Sok év után is? És hogy nem adták fel, mikor már minden vagyonuk ráment a segíteni képtelen orvosokra? Mikor senki nem tudott enyhülést hozni? Megoldást találni?

    Csak azt tudom, hogy hittek. Utolsó erejükkel, ami még megmaradt, belekapaszkodtak a Névbe. Az egyetlen reménybe. Odamentek, odafurakodtak közel Jézushoz. Vagy csak kiáltottak. Tehetetlenül, segítségre szorulva Hozzá fordultak. Talán van megoldás Nála. S az egyszerű válasz elég volt a csodához: legyen a te hited szerint.

    “Ha akarod, Uram” mondta egy leprás. Tudta talán, hogy a tisztulás, a gyógyulás csak Nála van?

    Ha akarod, Uram, a felhőt elűzi a szél. Ha akarod, járni tanulnak a lábaim tovább, amerre Te vezetsz. Ha akarod, látni tud a szemem a láthatókon túlra is. Ha akarod, a kötelékek lehullnak lelkemről. Ha akarod, a bénító félelem belőlem messze menekül. Ha akarod, tisztító kezed nyomán új ember leszek. Ha akarod, élet lendít tovább…

    Szinte hallom, ahogy mondod: Akarom! A te hited szerint...

Virágok

A kertben kinyíltak az első rózsák:

 A levendule színe is látszik már:

A kapu előtt pipacs nyílik:

 S a tavasszal elültetett árvácska is virágos:

Menjetek… hirdessétek az Evangéliumot

 (Mk 16:15)

   A gyász és könnyek egyvelegébe hirtelen más dallam vegyült. Magdalai Mária hozta a hírt: Feltámadt az Úr! De a hitetlenség ködén ez a fény nem jutott el a szívekig. A két tanítvány szájából sem szólt a hjr erőteljesebben. Pedig ők is találkoztak Vele.

    S mint a tanítványok akkor, sokan ma sem hisszük el, hogy Ő megteheti a lehetetlent. Bűnöket bocsát meg Isten? Az enyémek túl nagyok… Lehajol Ő a megfáradtakhoz? Engem senki nem vesz észre… Reményt hoz? Erőt ad? Megoldást nyújt? Az én problémáim túl nehezek, túl komplikáltak, túl…

    Pedig Ő eljön. Megáll mellettünk is, mint akkor régen a tizenegy mellett. Akkor a tanítványok szemére vetette hitetlenségüket. Nekünk vajon mit mondana ma? Hisz Ő nem változott meg az idők folyamán. Ő ma is élő, feltámadt Úr.

    S mikor szavának fénye eltünteti szemünk elől a ködöt végre, megértjük kicsoda Ő. S meghalljuk tisztán a küldetést is: menjetek, mondjátok el másoknak is! Mária Magdaléna így tett. Az emmausi tanítványok sem tudtak hallgatni. Hisz annyi hitetlenségbe burkolt szív vár örömüzenetet. Körülöttünk annyian várnak jó hírt. Ki megy el hozzájuk?

     Még ma is aktuális a küldetés: Menj és mondd el! S az élő Krisztus fénye így ma is továbbragyog!

Egyik este

 egy tekergő kis látogatóra bukkantam a kerti sétám közben. Egész rendes volt, megengedte, hogy lefotózzam :D

Utolsó előttiként (mert még lesz egy másik fajta később), de a többi gyümölcsfa után a naspolya is kivirágzott. Nagy, fedér virágai a házból is jól láthatóak.

 

És közben az elsőnek beérő gyömölcsök is itt vannak - a mézbogyó:

És a molyhos madárhúr is virágzik:

Tanulgatom

 hogy nem az számít amit teszek,
hanem aki vagyok

nem amit elérek,
hanem akit megérintek

nem amit alkotok,
hanem akinek az arcára mosolyt csalok

nem a rovás a kövön
hanem a nyom a lelken

nem az elköltött pénz
hanem az eltöltött idő

nem a nagy dolgok
hanem a mindennapi kis figyelmességek

nem a nagy álmok
hanem az apró megvalósítások

nem az élet hosszúsága
hanem a minősége...

A kertben

 kinyíltak az orgonák:

 A japán borbolya is virágzik, apró kis virágjai csak közelről láthatók:

 A csipkebokor első virágai is kinyíltak már:

Meglepetésként három sárga tulipán is megjelent, miután a többi mind elvirágzott már: