A hála nem más, mint nyitott szemmel való nézés. Hisz csak így láthatom meg a hálaokokat, melyek elém perdülnek minden lépésben.
És mi a hála ellentéte? A hálátlanság? Ha nem vagyok hálás – hálátlan vagyok? Nem szívesen hallanám ezt a minősítést magamról. Mégkevésbé jellemezném így magam egy bemutatkozáskor. Isten annyi, de annyi mindent tesz velem és értem minden nap. Nem vagyok-e mégis hálátlan vajon?
“Ha úgy gondolkodsz, hogy neked kijár ez vagy az, nem leszel hálás érte” – mondta a férjem. Erről lenne szó – a gondolkodásmódom formálásáról. Hisz minden kegyelem, nem érdem, nem kijár nekem, nem rászolgáltam.
Ha felkel a nap mikor nehéz munkanap elé nézek: hálát mondani tanulok. Mert új lehetőségeket rejt magában. Nyitott szemre van szükségem csak, hogy meglássam őket. Mert az érzések, az előítéletek, a feltételezések olyan sokszor vakká tesznek. Vakká, hogy ne lássam az áldásokat. Vagy ellopják a csillogásukat s a drága gyémántok így szürke, közönséges, mit sem érő kavicsokká válnak.
Csak nyitott szemre van szükségem. Mert minden nap ezernyi drágakövet rejt. Csak észre kell vennem, össze kell gyűjtenem őket s máris meglátom: dúsgazdag vagyok. S nem tehetem, hogy ne mondjak köszönetet mindazért, amit Isten tesz. S ha mégsem látom meg ezeket az áldásokat – koldusként tengetem életem napjait…
Te meglátod őket?
