“… Én viszlek, Én hordozlak...” (És 46:4)
Hideg, téli nap van. Az úton csak pár piros, elmosódott fényt látok, ködbe veszve. Az út mellett nem látok sem fákat, sem házakat, sem a közeli dombokat. Körülöttem minden mintha szürke, sűrű ködruhát öltött volna.
Ennek az évnek kezdetén a következő napok bizonytalansága hangsúlyosabb, mint valaha. Még a gondosan előkészített tervek is használhatatlannak tűnnek most. Nem tudom mi lesz, hogyan lesz holnap. Ha körülnézek, úgy érzem, sűrű köd vesz körül az utamon.
De eszembe jut az olvasott Ige: születésetek óta hordozlak – mondja az Úr. Az eltelt évszázadok alatt Isten szüntelenül hordozta az Övéit, még a legnehezebb pillanatokban is. Ő az az Isten, aki nem változik meg. Ő az, aki tegnap és ma és minden következő napban is ugyanaz marad.
Mikor az elmúlt napokra gondolok, látom hogyan hordozott Ő a nehézségek, a nem várt események, az aggodalmaim ellenére is. És mindegyik nap, bármilyen nehéz, szürke, szomorú is volt, hozott legalább egy maréknyi örömöt is. Vajon megláttam őket? Észrevettem az Ő gondoskodását? Oltalmát? Hogyan tartott Ő erős karjaiban? Hogyan segített át a legnehezebb pillanatokon? Hogyan vezetett biztos kézzel?
Én hordoztalak… Én hordozlak, ígéri Ő. Az új év napjai ködbe vesznek. Nem tudom mit hoz a mai nap, a holnapi vagy bármelyik ez új évből. Csak azt ismerem, Aki szerető karjaiban hordott eddig, minden eddigi napon. Ő azt ígérte, továbbra is hordozni fog. Ezt tudva minden pillanatban előre léphetek, bizakodva. Nem a saját erőmben bízva, hanem annak karjaira támaszkodva, Aki eddig is hordozott. Ő továbbra is hordozni fog, minden előttem álló napon!
Ő megteheti ezt veled is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése