Csodák fényében

 “Hited megtartott téged” (Mt 9:22)

   Reggel, indulás előtt olvasom a régi történeteket. Csodás gyógyulásokról olvasok. S a történetek végén ugyanazokkal a szavakkal találkozok újra meg újra: “a te hited szerint”. S megtörténik a csoda: a beteg elmegy látva, megtisztulva, megszabadulva. Meggyógyultan!

    A fájdalomra gondolok – a testi szenvedés velejárójára: a vakságé, a lepráé, a beteg testté. S a lélekére: a kérdéseké, a választ váró szemeké, a leereszkedő kezeké. A belenyugvás ellen tiltakozó utolső szikráé. Megtört test, megtört lélek. Megtört élet.

    Mégis – honnan volt ezeknek az egyszerű, meggyötört embereknek a hitük? Sok év után is? És hogy nem adták fel, mikor már minden vagyonuk ráment a segíteni képtelen orvosokra? Mikor senki nem tudott enyhülést hozni? Megoldást találni?

    Csak azt tudom, hogy hittek. Utolsó erejükkel, ami még megmaradt, belekapaszkodtak a Névbe. Az egyetlen reménybe. Odamentek, odafurakodtak közel Jézushoz. Vagy csak kiáltottak. Tehetetlenül, segítségre szorulva Hozzá fordultak. Talán van megoldás Nála. S az egyszerű válasz elég volt a csodához: legyen a te hited szerint.

    “Ha akarod, Uram” mondta egy leprás. Tudta talán, hogy a tisztulás, a gyógyulás csak Nála van?

    Ha akarod, Uram, a felhőt elűzi a szél. Ha akarod, járni tanulnak a lábaim tovább, amerre Te vezetsz. Ha akarod, látni tud a szemem a láthatókon túlra is. Ha akarod, a kötelékek lehullnak lelkemről. Ha akarod, a bénító félelem belőlem messze menekül. Ha akarod, tisztító kezed nyomán új ember leszek. Ha akarod, élet lendít tovább…

    Szinte hallom, ahogy mondod: Akarom! A te hited szerint...

Virágok

A kertben kinyíltak az első rózsák:

 A levendule színe is látszik már:

A kapu előtt pipacs nyílik:

 S a tavasszal elültetett árvácska is virágos:

Menjetek… hirdessétek az Evangéliumot

 (Mk 16:15)

   A gyász és könnyek egyvelegébe hirtelen más dallam vegyült. Magdalai Mária hozta a hírt: Feltámadt az Úr! De a hitetlenség ködén ez a fény nem jutott el a szívekig. A két tanítvány szájából sem szólt a hjr erőteljesebben. Pedig ők is találkoztak Vele.

    S mint a tanítványok akkor, sokan ma sem hisszük el, hogy Ő megteheti a lehetetlent. Bűnöket bocsát meg Isten? Az enyémek túl nagyok… Lehajol Ő a megfáradtakhoz? Engem senki nem vesz észre… Reményt hoz? Erőt ad? Megoldást nyújt? Az én problémáim túl nehezek, túl komplikáltak, túl…

    Pedig Ő eljön. Megáll mellettünk is, mint akkor régen a tizenegy mellett. Akkor a tanítványok szemére vetette hitetlenségüket. Nekünk vajon mit mondana ma? Hisz Ő nem változott meg az idők folyamán. Ő ma is élő, feltámadt Úr.

    S mikor szavának fénye eltünteti szemünk elől a ködöt végre, megértjük kicsoda Ő. S meghalljuk tisztán a küldetést is: menjetek, mondjátok el másoknak is! Mária Magdaléna így tett. Az emmausi tanítványok sem tudtak hallgatni. Hisz annyi hitetlenségbe burkolt szív vár örömüzenetet. Körülöttünk annyian várnak jó hírt. Ki megy el hozzájuk?

     Még ma is aktuális a küldetés: Menj és mondd el! S az élő Krisztus fénye így ma is továbbragyog!

Egyik este

 egy tekergő kis látogatóra bukkantam a kerti sétám közben. Egész rendes volt, megengedte, hogy lefotózzam :D

Utolsó előttiként (mert még lesz egy másik fajta később), de a többi gyümölcsfa után a naspolya is kivirágzott. Nagy, fedér virágai a házból is jól láthatóak.

 

És közben az elsőnek beérő gyömölcsök is itt vannak - a mézbogyó:

És a molyhos madárhúr is virágzik:

Tanulgatom

 hogy nem az számít amit teszek,
hanem aki vagyok

nem amit elérek,
hanem akit megérintek

nem amit alkotok,
hanem akinek az arcára mosolyt csalok

nem a rovás a kövön
hanem a nyom a lelken

nem az elköltött pénz
hanem az eltöltött idő

nem a nagy dolgok
hanem a mindennapi kis figyelmességek

nem a nagy álmok
hanem az apró megvalósítások

nem az élet hosszúsága
hanem a minősége...

A kertben

 kinyíltak az orgonák:

 A japán borbolya is virágzik, apró kis virágjai csak közelről láthatók:

 A csipkebokor első virágai is kinyíltak már:

Meglepetésként három sárga tulipán is megjelent, miután a többi mind elvirágzott már:

Egyenest a cél felé

 

“… futok egyenest a cél felé...” (Fil 3:14)

   Meleg májusi nap volt. Hazaérve a frissen ültetett palánták locsolása várt rám. A kókadozó növényeket türelmesen kellett vízzel ellátnom, így legugoltam, közel hozzájuk. S miközben lassan folyt a víz a paradicsomok lábához, apró mozgást észleltem. Egy pitypang-mag bóbítája mozgott, mintha a szél fújná bukdácsolva a föld göröngyei fölött. Aztán megláttam, hogy egy szorgos, barna hangya cipelte magával, mint valami zászlót. A bóbita lengett, amint a földrögök kaptatóin s ereszkedőin vezetett a hangya útja. Mosolyogva követtem a hangyaboly felé vezető útján.

    Így kellene én is magasra tartsam a zászlóm – gondoltam. S így kellene bátran előre menjek, mint ez a szorgos kis hangya. Előtte hegynyi rög van, amit megmásznia vagy épp megkerülnie kell. S aláereszkedve a mélybe megbillen ugyan, de mégis magasra tartva marad a zászló.

    Ilyen a én életem is. Utam völgyeken és dombokon át visz, fentről Valaki mégis nyomon kísér. S ha nem is értem minden utasítását, Ő vezetni kész. Írányítása alatt biztos léptekkel haladhatok. Magasra tartott zászlómmal – hogy mindenki más láthassa Őt – így mehetek az úton. Az Ő útján.

    S ha meg-megbillen is, mint a hangya „kezében” a bóbita, a jel, az Istenre rámutató, magasra emelt zászló, nem szabad feladnom. Az út nem ér véget emelkedővel vagy mélybe zuhanó rög-gödörrel. Mint a szorgos hangya: mindig tovább kell mennem. Botladozó lábaim továbbviszik Rámutató kis hangya-életem az égi célig. Ott, hazaérve, letehetem biztonságban apró kis magot rejtő pitypang-bóbitámat…

    Te is magasra tartott zászlóval mész égi hazád felé?