Isten biztos karjain hordozva

 

“… Én viszlek, Én hordozlak...” (És 46:4)

   Hideg, téli nap van. Az úton csak pár piros, elmosódott fényt látok, ködbe veszve. Az út mellett nem látok sem fákat, sem házakat, sem a közeli dombokat. Körülöttem minden mintha szürke, sűrű ködruhát öltött volna.

    Ennek az évnek kezdetén a következő napok bizonytalansága hangsúlyosabb, mint valaha. Még a gondosan előkészített tervek is használhatatlannak tűnnek most. Nem tudom mi lesz, hogyan lesz holnap. Ha körülnézek, úgy érzem, sűrű köd vesz körül az utamon.

    De eszembe jut az olvasott Ige: születésetek óta hordozlak – mondja az Úr. Az eltelt évszázadok alatt Isten szüntelenül hordozta az Övéit, még a legnehezebb pillanatokban is. Ő az az Isten, aki nem változik meg. Ő az, aki tegnap és ma és minden következő napban is ugyanaz marad.

     Mikor az elmúlt napokra gondolok, látom hogyan hordozott Ő a nehézségek, a nem várt események, az aggodalmaim ellenére is. És mindegyik nap, bármilyen nehéz, szürke, szomorú is volt, hozott legalább egy maréknyi örömöt is. Vajon megláttam őket? Észrevettem az Ő gondoskodását? Oltalmát? Hogyan tartott Ő erős karjaiban? Hogyan segített át a legnehezebb pillanatokon? Hogyan vezetett biztos kézzel?

    Én hordoztalak… Én hordozlak, ígéri Ő. Az új év napjai ködbe vesznek. Nem tudom mit hoz a mai nap, a holnapi vagy bármelyik ez új évből. Csak azt ismerem, Aki szerető karjaiban hordott eddig, minden eddigi napon. Ő azt ígérte, továbbra is hordozni fog. Ezt tudva minden pillanatban előre léphetek, bizakodva. Nem a saját erőmben bízva, hanem annak karjaira támaszkodva, Aki eddig is hordozott. Ő továbbra is hordozni fog, minden előttem álló napon!

    Ő megteheti ezt veled is!

Isten közel jött

 

“… Immánuélnak nevezik – ami azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1:23)

   Sokak számára Isten egy távoli fogalom csupán, valami Erő, ami létezik – valahol. Mások számára csak egy név, amiről itt-ott hallani. Vannak, akik úgy gondolják, hogy találkozni Vele csak magasztos, kőből épült templomokban lehet. Csak szertartásosan, a kivételeseknek megközelíthető. De Isten, az első karácsony alkalmával – közel jött…

    Egy csendes éjszakába váratlanul robbant be a hír. Nem tűzijáték kíséretében, nem világhírű napilap hasábjain, nem a hírcsatornák legfrissebb híreként. Angyalok mondták el a hírt a mezőn. Névtelen, jelentéktelen pásztorok hallottak először a csodáról.

    Mert Isten Fia nem királyi palotába érkezett. Nem rangosok családjába született. Nem gazdagok, befolyásosok, népszerűek között toppant be. Ő egyszerűen jött, egyszerű emberek közé.

    Így van ez ma is: az találja meg Őt, aki megnyitja a szívét és befogadja Őt. Lehet pásztor vagy bölcs, öreg Simeon vagy özvegy Anna, kicsi gyermek vagy farizeus Nikodémus. Az Ő karja mindenki felé nyitva van, aki keresi Őt. Neki nem a karrier, az elért eredmények vagy a külső a legfontosabb. Jöhetsz Hozzá bárki vagy, bárhol vagy, bárhogy vagy.

    Isten közel jött hozzánk. Eljött, hogy itt legyen ma is és minden “má”-ban újra, hogy tudjuk, hogy érezzük: Immánuel – velünk az Isten!

A Fény eljött

 

“… nevezd el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből” (Mt 1:21)

   Az ígéretek Róla szóltak. E Gyermek születésésre sokan vártak. Nevét angyal hozta hírül, mielőtt megszületett volna: Jézus. Megváltó. A prófécia így szólt: “Ő szabadítja meg népét bűneiből”. A Messiás, akit vártak. Akit nem ismertek fel.

    “A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát” - mondta a próféta. Zord világunkban a sötétség uralomra tör. A bűn megvakít, homályba borít. Botladozunk fény nélkül, egyedül. Kiutat keresünk, reménytelenül. Bolyongunk kapaszkodót keresve, eredménytelenül.

    Egy Gyermek született – nekünk is. Szabadító érkezett hozzánk is. A bűn alól kiutat mutat. A sötétbe fényt gyújt. Botladozó lábainkat útra állítja. Mellénk szegődik. Reményt ébreszt. Kezét nyújtja nekünk, az elveszetteknek.

    Ő a világ Világossága. A Fény, amely eloszlat minden sötétséget. Ő eljött közénk: a Szent a bűnösök közé. Elveszi a bűnt, ami elválaszt Istentől. Megszabadít. Megnyitja szemünk, hogy felismerjük Őt. Mert az ígéret valóra vált Benne. Immánuel. Isten közel jött.

    Felismered?

Ő közénk jött

 

“Az Övéi közé jött és az Övéi nem fogadták be Őt” (Jn 1:11)

    Csak egy fiatal pár. Fáradtak. Ki ne lenne az ebben a zsúfolt városban? Mindenki foglalt, minden hely foglalt. A vendégfogadóban is. A parkolóban is. Mindenki siet. Kinek van ideje észrevenni egy közönséges külsejű, egyszerű, fiatal párt? Kinek van szeme felismerni az egyszerű pillanatok közönségességében a különbözőt? Az egyedit? Az értéket?

    Karácsonyi rohanásban, adventi készülődésben kinek van ideje meglátni, észrevenni mikor mellettünk megáll Ő? Ki áll meg szót váltani Vele? Behívni Őt zsúfolt hétköznapjainkba? Helyet kínálni Neki? Melléülni…

    S a külső díszt, szokásokat, zajokat félretéve időt ki szán ma rá? Ő időt szánt ránk. Eljött közénk, 2000 éve. De Ő azóta is mindig itt van. Ő ma is Immánuel – az Isten aki velünk van! Csak mi kell észrevegyük Őt minden nap, minden percben.

    Kinek van ma ideje az Ő számára?

Adventi felismerés

 

    Aki meglátja Őt a mindennapokban, az apró, észrevétlen, tovatűnő pillanatokban, az leveszi a saruját. Tudja, hogy szent helyen áll. Szent helyen él.

    Mert szentté teheti poros, hétköznapi jelenünket az Ő jelenléte. Túl csillogó karácsonyi fényeken, borús és szürke, felhős napokon, robogó kocsik, rohanó emberek során is túl megnyílhat a szemünk. Levehetjük a sarut, félreállhatunk, hogy a pillanat szépsége eljusson lelkünk mélyéig.

    Adventben, várakozva is felismerhetjük Őt: Immánuel. Velünk az Isten minden pillanatban. S meghívót intéz hozzánk az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatokban is. Meghív, hogy találkozzunk Vele.

    Ha Őt várjuk, megláthatjuk Őt - ma is. Most is!

Fényhordozók

 

“Jézus ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben” (Jn 8:12)

   Ahogy telnek a napok egyre rövidülnek a nappalok s nyúlnak az éjszakák. A sötétben, mely egyre hosszabb s mélyebb egyre nagyobb szükségem van a fényre. Minden nap szükségem van a fényre, mely utat mutat. A fényre, mely lábaim előtt biztos talajra vetül. Fényre, mely elűzi a félelmet. Fényre éhezek. Fényre várok. Fényt kívánok.

     Mert e világ sötétségét körülöttem csak a Fény, a fentről jövő igazi fény űzheti el. Isten Fia azért jött e világba, hogy fény legyen. Azt mondta, Ő a világ világossága. És a fénye beragyogott emberek százai, ezrei, tízezrei szívébe. Az én szívembe is. Elűzte onnan a sötétséget.

    Aki Krisztust követi, az Ő fényében él minden nap. S bár nő a sötétség s hosszú az éjszaka, ezt a fényt nem győzheti le. A sötétséget csak a fentről jövő fény tudja elűzni. Csak ez a Fény tud ma is sötétbe borult, éjben élő lelkeket átformálni. Mert aki befogadta Őt, fényben él. Fényt szór tovább. Krisztus fénye így sokszorózódik meg újra meg újra.

    Aki befogadta a Fényt, maga is fényhordozóvá vált. S mint apró kis fények ma is, én is, szórom a fényt. Az Ő fényét. Mert Isten fénye elűzi a sötétséget ma is. Ő új meg új fényt gyújt sötétbe borult, éjben élő világunkban ma is. Életem csak Istennel lehet fénnyel teli. Az Ő fényében élhetek. Fényt szórhatok ma is. Az ő fényét hordozhatom ma is.

    Te is fényhordozó vagy?

Kicsik a nagyokkal együtt

     Az iroda üres még, korán érkeztem ma. Az ablakhoz megyek, hogy friss levegőt engedjek be a mai napra. S mielőtt kinyitom az ablakot, tekintetem az ég felé vonja sok-sok apró, fekete folt s a zaj, amit maguk körül keltenek. Varjak vonulnak az épület felett.

    S ahogy figyelem őket, észreveszem, hogy vannak kicsik is a csoportban. Teljes erőből mozgatják ők is a szárnyaikat, hogy le ne maradjanak. S mellettük is, utánuk is ott repülnek a nagyobb madarak.

    Így haladunk mi is hazafelé – gondolom. Kicsik a nagyokkal együtt. Egymást segítve, bátorítva. Mindenki beleadva minden erejét.

    Hazafele tartunk. Haza, az égi hazánkba. Kicsik a nagyokkal együtt...

Fények az éjben

     Novemberi vasárnap van. Valahol fent, a felhők felett színes még a naplemente nyoma. Odalent szürke köd fedett be mindent.

    Majd oszlik a felhő s rácsodálkozom a fényre. Odalent sötét este van már, de parányi pontokként világítanak a lámpák. A repülő ablakából nézve apró pontok formálják az utcákat. Néhol magányos házak csipkézik a képet. Csíkokat képző pontok jelzik az utat. A nagy feketeségben városok, falvak rajzolódnak ki. Színes mintázatok az éjszaka palástján.

    Mint baráthoz bekopogó fénysugár. Látogatni induló pontocska. Bátorító, vigasztaló jó szó. Sötétségoszlató üzenet, segélyt nyújtó kéz, ölelő kar. Fénypontok, mint örömüzenet. Mert a legnagyobb örömöt a fentről jövő Fény hozta el.

    Körülöttem fények vannak az éjben. Az én lámpám vajon ég?

Elmúlik a virág

 

     Nézem a vázában a hervadt virágokat. A ráncos, színevesztett szirmokat, a kókadt fejűeket, a száradtakat. Mindegyik megtette, amit kellett - virágzott, díszített, illatosított. Aztán elmúlt…

    Így múlik el a mi életünk is. Lassan? Gyorsan? Csak az számít: megtettük amiért küldettünk?

Felhők alatt, felhők felett

 

     Felhők alatt? Temérdek gond. Hogyan tovább? Most mi legyen? Zord arcok, lopó ujjak, bántó kezek. Betontornyok közt műfény, virtuális világ. Köztük jobb dolgokra vágyó szívek, jó szóra éhes fülek, szépségre szomjas ember-életek. A rohanó világból kitörni vágyó álmok.

    Felhők felett: végtelenség és fény van. Isten vár ránk!

A hazavezető út

     Felgyújtom a ház teraszán a fényt. S amint a kertre ráborul az éjszaka, ez a fény megvilágítja a ház felé vezető ösvényt.

    Így ragyog a kereszt fénye a sötétben ma is. Mindenkinek mutatja a hazavezető utat...

Dicsérjétek az Urat!

 

“Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó; hiszen Őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!” (Zsolt 147:1 URK)

   Zsoltárok egymás után kezdődnek s végződnek így: “Dicsérjétek az Urat!”. Kezdődhet s végződhet-e így minden naponom: “Dicsérjétek azUrat!”? Az egész életem akár?

    Milyen jó hálát adni az ÚRnak, már reggel hirdetni szeretetedet. Mert újra meg újra megörvendeztettél tetteiddel, Uram! Ezért jöjjetek, menjünk eléje hálaadással. Mert nagy Isten az ÚR! Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt!

    Napközben is, mikor megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet. Emlékeztetem magam, hogy akik az ÚRhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót. Akik az ÚRhoz kiáltanak, azokat Ő meghallgatja.

    Mikor lábaim téves útra lépnek, Hozzád jövök újra: töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó. Mert te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak.

    Akkor is, amikor nem értelek, hálát adok neked mindenkor, mert te munkálkodsz. Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk. Áldom az URat, mert tanácsot ad nekem, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.

    Újabb és újabb helyzetekben felidézem: segítségem az ÚRtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Ő nem szunnyad, nem alszik. És elismétlem magamnak a nehéz pillanatokban: légy újból nyugodt, lelkem, mert jól bánt veled az ÚR! Ezért hát napkelettől napnyugatig dicsérjétek az ÚR nevét!

    S nap végén, mikor leszáll az este: békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, URam, hogy biztonságban élhessek!

    Ezért hát mindig, nap közben újra meg újra: áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.

    Életem minden napjára jut elég ok, hogy dicsérjem Őt. Így válhatnak életem mottójává, összegzésévé ezek a szavak: dicsérjétek az Urat! Dicsérd, lelkem, az URat! Dicsérem az URat, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, míg csak leszek. Áldom az URat mindenkor, állandóan őt dicséri szám.

    Naponta ezernyi hálaokom van. Hadd legyen egész életem egy hálaének!

(Összeállítás a következő zsoltárok alapján: 92:2,5; 95:1-3,6; 94:19; 34:11,18; 51:3,9; 86:5; 52:11; 68:20; 16:7; 23:3; 121:2,4; 116:7; 113:3; 4:9; 103:2-5; 146:1-2; 34:2)

“Most már hálát adok az Úrnak”

 

(1 Mz 29:35)

    Vajon milyen esemény kell történjen, hogy elkezdjek hálát adni? Most talán arra törekszem: mások elismerését elnyerjem. A karrier lépcsőjén feljebb lépjek. Csalogat egy új ház álma, egy jobb kocsi kulcsa, egy vaskosabb pénztárca fizetés után. Egy soha le nem merülő bankkártya, márkás ruhák, utolsó telefonmodell vagy épp a főnök vállonveregetése, kollégák megbecsülése, luxus-szabadság, gondtalan élet. Utána talán lesz időm elkezdeni hálásnak lenni.

    Mintha a hála valami olyasmi lenne, ami minden mást kizár az életemből, a napjaimból. Pedig a hála nem ez a száraz, puszta szó: köszönöm.

    A hála több, mint kimondott szavak. A szívem hozzáállása inkább. Mert a hála ízesíti meg az életet, mint só az ételt. A hála a fény, mely beragyogva minden napba erőt ad a következő lépéshez.

    Ha visszanézek, annyi áldást látok, hogy nem kell még egy újabbat várnom, hogy elkezdjek hálát adni az Úrnak.

    Most kell elkezdenem! Az élethez való navigációsrendszerbe folytonos emlékeztetőként kell betáplálnom, mottóként beállítanom ezeket a szavakat: ez alkalommal hálát adok az Úrnak!

    Ennyi elég minden napra. És minden percben csak annyit mondok újra: ez alkalommal hálát adok az Úrnak!

A hála

 

    A hála nem más, mint nyitott szemmel való nézés. Hisz csak így láthatom meg a hálaokokat, melyek elém perdülnek minden lépésben.

    És mi a hála ellentéte? A hálátlanság? Ha nem vagyok hálás – hálátlan vagyok? Nem szívesen hallanám ezt a minősítést magamról. Mégkevésbé jellemezném így magam egy bemutatkozáskor. Isten annyi, de annyi mindent tesz velem és értem minden nap. Nem vagyok-e mégis hálátlan vajon?

    “Ha úgy gondolkodsz, hogy neked kijár ez vagy az, nem leszel hálás érte” – mondta a férjem. Erről lenne szó – a gondolkodásmódom formálásáról. Hisz minden kegyelem, nem érdem, nem kijár nekem, nem rászolgáltam.

    Ha felkel a nap mikor nehéz munkanap elé nézek: hálát mondani tanulok. Mert új lehetőségeket rejt magában. Nyitott szemre van szükségem csak, hogy meglássam őket. Mert az érzések, az előítéletek, a feltételezések olyan sokszor vakká tesznek. Vakká, hogy ne lássam az áldásokat. Vagy ellopják a csillogásukat s a drága gyémántok így szürke, közönséges, mit sem érő kavicsokká válnak.

    Csak nyitott szemre van szükségem. Mert minden nap ezernyi drágakövet rejt. Csak észre kell vennem, össze kell gyűjtenem őket s máris meglátom: dúsgazdag vagyok. S nem tehetem, hogy ne mondjak köszönetet mindazért, amit Isten tesz. S ha mégsem látom meg ezeket az áldásokat – koldusként tengetem életem napjait…

    Te meglátod őket?

Fölöttünk a magas ég - 2.

 

    Szeretem a síkságot. Legalábbis ezt a kicsi részt belőle, ami úton hazafelő szemem elé terül. Mert az ég magasnak tűnik, amint beborít mindent, ameddig a szem ellát. Istem fölöttem őrködő kezére emlékeztet...

Életet hordozó szavak

 

“Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6:45)

   Mikor elvetettem a parányi magokat a földbe, örömmel gondoltam a termésre. Megöntöztem többször is a földet és az új növénykéket.

    Mikor eljött a betakarítás ideje, mosolyogva húztam ki a földből a piros, kerek retkeket.

    De a konyhában az arcomra fagyott a mosolyom, amint a csípős íz hamar elterjedt a számban. “Nem locsoltam őket eleget” vontam le a következtetést mindjárt, szomorúan. Ami örömöt ígért, csalódást okozott.

    Vajon a szavaim is akkor válnak csípőssé, amikor a szívem nem kap eleget az élet vizéből? Mikor félreteszem, mikor lecsökkentem az időt, melyben Isten életet hozó vize elárasztja a szívemet, akkor ami bennem nő keserűvé, csípőssé, szúróssá válik. És a szavaim, amelyeket kiejtek, váratlanul elárulnak. Olyan szavak lesznek, melyek csak a fülig jutnak el, de nem mozgatják meg a szívet. Csak összetörik azt, lenyomják, darabokban hagyják. Mert minden alkalommal “amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.”

    Most már tudom: ha minden nap megfürdök az élő vízben, amely megtisztít, a vízben, amely életet ad, ami a szívemben fog nőni, ami a számból ki fog jönni, életet fog hordozni. Élő, bátorító, szeretettel teli szavak lesznek. Szavak, melyek Istent mutatják be. Mint a forrás, amely szomjat olt. Szomjat, mely ott rejtőzik mindegyikünkben...

Útravaló

 

“Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, arról elmélkedj éjjel-nappal, őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz.” (Józs 1:8)

   Józsúé történetét olvasom. Egy ifjú, aki Mózes mellett nőtt fel. Látta Izráel népét örülni és sírni. Látta őket lázadni és sivatagban menetelni. Látta a generációkat változni úton Kánaán felé. S mikor a legtöbben óriásokat láttak csak, Józsúé Istent látta még nagyobbnak.

    Most ő állt a nép élén. Indulni készültek ismeretlen helyek, ismeretlen népek felé. Új kihívások vártak rájuk. És Isten szólt Józsúéhoz. Az útmutatás ez volt: őrizd meg, tartsd meg Isten parancsait. Olvasd, tanulmányozd az Ő Ígéjét, hogy ne térj el tőle. Akkor sikerrel jársz utadon. Boldogulsz.

    Kell-e jobb bíztatás, szebb ígéret ennél mikor a szívem tele van kérdéssel? Mikor a lábam az ismeretlen felé lép? Hisz új kihívások várnak rám minden nap, minden héten, minden új kezdetben. S bár nem tudom merre kanyarodik majd az út lábam alatt, azt már tudom, hogy Isten Ígéjének fénye elég világosság lesz minden új lépéshez.

    Olvasom az Isten Ígéjét. Ismétlem, hogy el ne felejtsem. Szívembe zárom s forgatom azt, elmélkedem rajta. Mert ezek a szavak elűzik a félelmet. Erőt adnak. Bátorítanak. Élő Íge az, Isten szava. S meglátom belőle, hogy nem vagyok egyedül. Nem járok ismeretlen úton, ha Isten velem van. Lábaim tanácsát követve a jó úton maradnak. Csalóka délibáb nem fog így könnyen eltéríteni. Sötét árnyak nem fognak elijjeszteni. Előre haladhatok minden nap, minden lépéssel. A célba így bizton beérhetek. Vele, nem egyedül...

A kereszt ragyogása

 

“Nem rejthető el a hegyen épített város” (Mt 5:14)

   A jelzőlámpa pirosra váltott, így megálltam én is a kocsisorban. S szemembe csillant a napsütötte kereszt fénye a templomtoronyról. Így kellene Krisztus fénye továbbragyogjon rólam is – állt elém a gondolat.

    A ragyogás mágnesként vonz. A napszemüveg lencséin keresztül is fogva tart. S bár elfordítom tekintetem, a fény, a ragyogás nem alszik ki. Kísér és vonz továbbra is!

    A kereszt fénye Krisztus ragyogását hordozza s szórja szét ma is. S aki meglátja, nem maradhat érintetlenül. Mások életébe beleragyogni Krisztust – micsoda kihívás, micsoda felelősség! Nem magamra vonni a mellettem élők, mellettem elhaladók tekintetét, hanem Krisztusra mutatni!

    Mikor a lámpa zöldre váltott, továbbmentem én is az utamon. De a ragyogó kereszt fénye jött velem az úton. A templomtorony mögöttem maradt, mégis ragyog előttem a napsütötte kereszt fénye.

    Krisztus ragyogása is így követheti mások útját: ha belőlem az Ő fénye árad minden percben.

    Te kinek a fényét hordozod?

Hol vagy?

 

“Az Úr Isten kiáltott az embernek és ezt kérdezte: Hol vagy?” (1 Mz 3:9)

    Keresünk. Mindig keresünk valamit. Egy elkallódott papírt, egy telefonszámot, új információt. Keressük a legjobb alkalmat, a megfelelő időbeosztást, az újabb lehetőséget. Vagy éppen a megfelelő munkahelyet, egy jobb fizetést, az ideális társat. Folytonos keresés az életünk. Csak a keresett tárgy változik folyton.

    S miközben hol ezt, hol azt keresek, engem is keres az Isten. “Hol vagy?” kérdezte Ádámtól a kertben. “Hol vagy?” kérdezi tőlem is, ma is. Keres a helyemen, melyet Ő jelölt ki. Keres ott, ahol lennem kell. Mert miközben a hétköznapokban apróságokat keresek, sokszor én is eltévedek. S a kérdés mely megállít ráébreszt: elvesztettem a célt. A látható, kézzel fogható elcsábított az úton.

    Hogy újra rátaláljak a helyemre én is kérdezek: “Hol vagy, Uram?”. Szemem Őt keresi. Mert irányt tévesztett életem helyét csak úgy találhatom meg újra, ha Hozzá igazodom. Mint hegymászó az útvonalon, mikor előveszi az iránytűt. Ismeretlen városban a navigációs rendszer ad útmutatást. Ugyanígy életem minden részletében Isten szava utat mutat. Helyemre igazít. Alakít. Sosem téved. Nem vezet zsákutcába. Mindig a jó úton tart.

    “Hol vagy?” állít meg a kérdés kacatok után kutatva s ég felé emeli tekintetem. “Hol vagy?” kérdezem helyemet keresve én is. Mert tudom: mindig visszatalálok a helyes útra ha felfele nézek.

    Te hol vagy?

Fölöttünk a magas ég - 1.

 

     Megint esett az eső. És hamarosan újra esni fog. De ott, a felhők közötti résen át egy sárgás fény-nyaláb a földre ér. Mint égből lenyúló kéz a bűnösért. Értem is lenyúlt Isten keze!