Imádság

 Tetszik a The Message fordítás:

A kiábrázolódó kép

 

“… amíg kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4:19)

   Fehér hótakaró fogadott reggel, amikor kiléptem az utcára. Csak egy-egy lábnyom árulkodott néhol az arra járókról. Apró talpacska sűrűn ejtett bélyegei vagy nagyokat lépő recés cipősarkok hagytak nyomot a fehér úton. Csizmám nyoma is ottmaradt az addig érintetlen hóban.

     Amott, a forgalmas utcán már latyakká taposták a járókelők. Kivehetetlenek voltak a nyomok. Piszkos sárfoltok éktelenkedtek a hó tisztaságán. Már semmi sem beszélt szépségéről, mellyel fentről érkezett… A most arra járók meg sem látták, nyoma veszett az első nyomnak.

    Aztán elolvadt a hó... Eltűntek a nyomok s lassan a fehér foltok is... Lábaim szürke aszfaltot taposnak. De bennem ott motoszkál azóta is a reggeli kép: magányos lábnyom a hóban. Még kivehető a talp mintázata...

    S vele együtt a gondolat is bennem ragadt: „... amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus”... Mint fehér hólelkekben a nyom. Ameddig csak egy van, messziről is kivehető. Nem kell különleges vizsgálgatás hozzá. Szemedbe ötlik...

    De ha már latyakká vált tisztasága – ki látja meg a kirajzolódó nyomot? A kiábrázolódó Krisztust? Bennem, benned...

 Megjegyzés: a kép s az inspiráció régebbi - a többi aktuális ma is...

Régi emlékek

 Az alábbi képek, egy kivételével 10-15 évvel ezelőtt készültek. Szép emlékek, akkor még csak egyszerű kellékeim voltak, de ez nem volt akadály az alkotásban:

szalvéta tehnika egy kövön

csillag-képeslap egy karácsonyra

képeslapokat rejtettem bele

dekor a házban

őszi levelekből rózsacsokor

Vajon melyik nem olyan régi? Szerintetek?

Csak árnyék

 

    Amint beléptem a szobába, a félhomályba, a sötétítő alól fenyegetően nyúlt ki néhány árny. Mikor odapillantottam, összerezzentem, mintha egy “szörny” rejtőzne ott. De amint fényt gyújtottam, megláttam mi vetett félelmetes, ijjesztő árnyékot. Az ablakpárkányon levő orhideák nyújtóztatták gyökereiket messzire. Azok kandikáltak ki a sötétítő alól.

    “Félsz az árnyéktól?” kérdezte, mikor látta, hogy összerezzentem. “Ne félj az árnyéktól!” bíztatott, kezét a vállamra téve.

    Mert árnyék, csak árnyék mi ma rámtelepszik. A magány, mely állandó társ akar lenni. A várakozás, mely úgy tűnik, soha nem ér véget. A válasz, mely nem érkezik meg. A helyzet, amelyben Isten nem úgy lép, nem úgy tesz, nem úgy válaszol, ahogy én szeretném. Csak árnyék mind, még ha ijjesztő is.

    De amikor fény gyúl, az árnyék eltűnik. Mikor majd Isten félrehúzza, mint sötétítőt mi most eltakarja a fényt, meglátom majd a gyönyörű virágot. Meglátom azt, mi a kilógó gyökérből szívta a nedvet. Azt, amit Ő végzett el bennem, míg én csak az árnyékot láttam. Akkor, a fényben meglátom majd, amit most csak a hit láthat: csak árnyék. Nem több, csak árnyék…

    “Ne félj az árnyéktól!” visszhangzik bennem. A kegyelem nem engedi, hogy az árnyék lenyomjon, leterítsen, elborítson. S mikor ijjesztően magasodik felém, a kegyelem akkor is – épp akkor – körülölel!

Januári tavasz

 A hétvégén kissé meglepetten tapasztaltam, hogy van, ahol a krókuszok mellett már a nárciszok is bújnak:

nárciszok

krókuszok

És nem csak a rozmaring virágzik vígan, de az örökzöld tatárvirág is nyitogatja már a bimbóit, pedig csak április-májusban szokott virágba borulni:

rozmaring

tatárvirág

 S míg én mindezeket dokumentáltam valaki minden mozzanatot felügyelt :)

Hulló hópelyhek

 

“… az Úrnak szolgáljatok!” (Róm 12:11)

    Nézem a szélben táncoló hópelyheket. Vannak nagyobbak, kisebbek. Együtt téli ruhába öltöztetik a kertet. A fehér takaró lassan beborít mindent, nem látszik már mi volt előtte ott.

    Mindegyik hópehely, bármilyen kicsi, teszi a dolgát. A többiekkel együtt védő takarót formál a fagyos kertben. Nem jelentéktelen egyik sem, bármilyen kicsi legyen is.

    Mi mégis úgy gondoljuk, amit tehetnénk túl kevés. Senki nem venné észre. Van-e valami értéke? - kérdezzük magunkban. Pedig mint apró hópihe, minden szolgálat fontos. Szükség van rá. Hely van számára. Midegyik szolgálat, mely másokat szolgál, értékes.

    Nézem a hulló hópelyheket. Mi lenne, ha minden kis hópihe azt mondaná: túl kicsi, túl jelentéktelen vagyok? Lenne-e fagytól védő hótakaró? Szemet gyönyörködtető? Mely fehéren, tisztán betakarja a barna földet?

    Hullnak, egyre hullnak a hópelyhek. Nem jelentéktelen egyik hópihe sem, ha megtette a dolgát. Nem jelentéktelen egyik szolgálat sem, melyet szeretve teszünk...

(Megjegyzés: Mikor ezeket a sorokat írtam, hullt a hó...)

Ő gondoskodik

 

Örvendezek az Úr előtt

 

“De én vigadozni fogok az Úr előtt...” (Hab 3:18)

   Hidegek a nappalok, mikor a szél viharosan fúj és a köd túl gyakran ereszkedik le. A Nap néha meg sem jelenik az égen. A hírek szomorúak és aggódást keltőek, az öröm pedig sokszor várat magára. Egy év zárul le most és egy újabb áll előttem. Még sok téli nap következik és amikor körülnézek, nem sok okot találok az örömre. A fügefa a kertben üres ágakkal áll a fagyban. A szőlőtőkéken nincsenek levelek, nincs termés. A közelben levő mezők is puszták, dérrel takartak.

    Mégis, mint reménysugár csillanak fel a reggel olvasott szavak, a próféta szavai: “de én vigadozni fogok az Úr előtt”. Isten az egyedüli biztos pont a körülöttem levő káoszban. A Benne vetett hit, mint biztos horgony meg tud tartani mikor a szelek fújnak körülöttem. És bármilyen vihar jön, Ő a szikla, mely mozdulatlanul áll mikor minden más összeomlik.

    Új év kezdődik el. Szép napok és nehéz napok jönnek. Lesznek nevetéssel, vidámsággal és boldog pillanatokkal teli napok. Lesznek szürke napok is, nyomasztó terhekkel és darabokra tört álmokkal. De az elmúlt években Isten sokféleképpen ismertette meg magát velem. Tudom most, mikor előre nézek: mindannak ellenére, amit körülöttem látok, nem vagyok egyedül. Az Úr velem van. Csak Ő vezet át az előttem álló hegyek és völgyek között. Csak Ő teszi képessé lábaimat hogy megjárjam a napsütéses magaslatokat és a mély, sötét völgyeket is. Csak Vele együtt haladok majd át azon, ami rám vár.

    Még ha a terveim mögöttem is maradnak beteljesületlenül, még ha a fájdalom meg is környékez, még ha nehéz felhők is takarják el az eget: én mégis örvendezni fogok az Úrban. Csak Benne van az én örömöm, békességem, erőm. Csak Ő az én kősziklám, támaszom, oltalmam.

    Már ma elkezdem. Most, a jelen pillanatban fogok örülni. Mert Isten az én örömöm oka, nem mindaz ami körülvesz. Ő az Isten, aki nem változik meg. Jelenléte minden napra ad majd elég fényt, hogy előre mehessek. Kezét fogva lépteim biztosan haladnak majd az Ő útján. Vezetését követve egy nap majd hazaérek, az égi hazába.

    Ott nem lesznek árnyékok, sem könnyek vagy fájdalom. Ott az Ő jelenlétében örvendhetek mindörökké...