“És íme, nagy vihar támadt a tengeren...” (Mt 8:24)
Néha az éjszaka váratlanul érkezik. És vele együtt a vihar is, mely mindent megrenget. Olyankor tán, mikor épp pihenésre vágytunk, fellélegeztünk. Háború zaja, betegség hulláma, magány fájdalma vesz körül hirtelen. A szél mint egy játékszert dobálja életünk hajóját. S mi egyedül vergődünk a hajóban. A hullámok már-már elborítanak.
A tanítványok is kétségbe estek. Mint utolsó menedékhez, utolsó reményhez lépve felébresztették Jézust: “Uram! Ments meg minket!” kiáltották. Mit láttak Benne, hogy Hozzá fordultak? Tudták, hogy Ura szélnek és víznek? Az, amit addig hallottak szájából, amit addig láttak tetteiből, ahogy addig megismerték Őt elég volt. Elég, hogy a menedéket Nála keressék.
Mi mégis sokszor egyedül próbálunk szembenézni a viharral. Megmarkoljuk az evezőket. A körülöttünk levő hajóktól várunk a segítséget. Vagy a ránktörő hullámok vizét pohárral meregetjük ki a bárkából. És kétségbeesetten hánykolódunk életünk hajóján, egyedül.
Miért csak későn, erőnk fogytán, félig elmerülve kiáltjuk: “Uram! Ments meg minket!”? Milyen szavakat hallottunk szájából, hogy nem ismerjük azok hatalmát? Mit láttunk tetteiből, hogy nem bízunk erejében? Mit ismertünk meg Belőle, ha nem tudjuk, hogy Ő az ég és füld Ura, a szélé és hullámoké, a tengeré és szárazföldé?
S mikor végre eszünkbe jut, mint mentőöv, az Isten, Ő meghallja segélykiáltásunkat. S az ádáz vihar teljes csenddé szelídül az Ő szavára. Vagy lábaink a süllyedő hajóból kilépve megtanulnak a hullámokon járni, Ővele…
Mert jönnek viharok az életünkbe. De Vele együtt a hullámokon is átmegyünk, győztesen!
