“… valóban feltámadt az Úr…” (Lk 24:34)
Mint
a tanítványok régen, én is terveket szövögetek, reményvárakat
építek és valóra vált álmokat vizionálok. Türelmetlenül
várom a napot, amikor megtörténik a várva vált esemény. Aztán,
mint az emmausi kettő – kimondom én is csalódottan, leeresztett
fejjel, szívvel, elhaló hangon, hogy senki se hallja: „Pedig én
azt hittem...”.
Majd, mint a tizenegy, visszatérek én is az álom nélküli
világba. „Elmegyek halászni” – mondta akkor Péter s a
többiek vele együtt tartottak. Felveszem én is újra a mindennapok
megszokott ruháját. Teszem a dolgom, de nem vagyok jelen. Elém áll
újra meg újra a szertefoszlott álom. S helyén nem maradt csak a
mindennapi megszokás színtelen fonala.
S miközben a víz a csónak oldalát mossa s a kivetett hálóba
egy hal sem akad, megáll a parton a Feltámadott. Nem rója fel a
csüggedt szívemet, a megfáradt reményt, a feladott elhívást.
Csak annyit kérdez: „Van-e táplálékod?” Nem kér Ő mást,
csak a jobb oldalra, a jó helyre kivetett hálót, ahol a csoda vár.
S a parton: az elkészített ennivaló. Ő meghív az asztalhoz.
S míg majszolom a felkínált kenyeret, halat, a szívem
lecsendesül. És megtörténik újra a csoda: a szívem új erőre
kap. Nem ész-terveket, csalóka álmokat üldözni ál-reménnyel,
hanem az Ő álmát, az Ő tervét követni kezét fogva. Valami
láthatatlan, ésszel megmagyarázhatatlan csoda ez, mely mindig
megtörténik, mikor elfogadom az Ő meghívását. Mikor mindent
hátrahagyok, hogy találkozzam Vele. Mikor meghallgatom, mit akar
mondani nekem. És a változás, mely végbemegy bennem mások
számára is láthatóvá lesz.
Mert a feltámadott Krisztussal való találkozás mindegyikünkben
változást hoz.
Te már találkoztál Vele?
