Rejtett kincsek

 

“… öltsetek magatokra … alázatot...” (Kol 3:12)

   Az elmúlt napok üdítő esője felfrissítette a kertet. A napsugár melengetőn simogatja a növényeket. Miközben a kert hátsó részében sétálok néhány élénk piros foltot veszek észre a zöld levelek sűrűjében. Az oda ültetett málnabokrok édes gyümölcsöt rejtenek. Az ágak lefelé hajlanak a termések súlya alatt.

    Rövid idő múlva visszatérek egy üres tállal, hogy leszedjem az érett gyümölcsöket. „Le kell hajolni, hogy meglásd!” - mondom a társamnak amint közeledünk a málnabokrokhoz. És valóban, meglátjuk a sok éretten mosolygó gyümölcsöt. Sorra szedjük őket s megtelik a tál hamar finom terméssel. Lehajolva meglepetten fedezünk fel új meg új kincseket ott, ahol nem ígérkezett semmi szedésre éretten.

    „Le kell hajolni”... visszhangzik bennem a hang. Néha ez az út, hogy felfedezzek kincseket. Néha ez az ára. Mégis, olyan nehéz ez. Visszatart a megszokás, a büszkeség, a hitetlenkedés. Néha nem akar meghajolni sem a fej, sem a térdek, sem a szív. Vajon tényleg meg kell hajolnom, térdre kell esnem, meg kell alázkodnom, hogy rejtett kincsekre leljek? Kincsekre, melyek rejtve vannak megvető, lenéző, messziről odavetett pillantásoknak? Vajon az alázatos szívvel felfedezett kincsek megérik ezt az árat?

    Megemelem a lehajló leveleket és rámmosolyognak a piros, érett, szedésre váró gyümölcsök. Összegyűjtöm őket, mindet a tálba és a megalázkodott, önszántából meghajló szívre gondolok. Majd a tálba levő gyümölcsökre nézek, rájuk mosolygok én is és megkóstolom őket. A gyümölcsök zamata a számban bizonyítja: megérte őket megkeresni, mindegyiket.

    Felbátorodva nézek előre és tudom már: megéri meghajolni, megkeresni azokat a kincseket, melyeket csak az alázatos szívüek találnak meg…

A liliomok

 megbújtak a rózsák mögött. Lefotózni már csak akkor sikerült, mikor egy részük már elnyitott:

A kis törpe szegfű szépen virágzik:

S a rózsák! Az elefántcsont színű futó Elfe különösen illatos:

 

Levendulaillat

 

“… Krisztus jó illata vagyunk...” (2 Kor 2:15)

   Napok óta figyeltem a levendula-bokrokat. Lila virágjaik teljes díszben pompáztak a napsütésben. Méhek dongtak, lepkék szálltak virágról virágra nektárt gyűjtögetve. Mikor közelebb hajoltam, olyan zsongást hallottam, mintha a környék összes méhecskéje itt találkozott volna. Mi vonzotta ide őket? Talán az illatár, mely beleng mindent e késő délutánban?

    Megvártam míg a levendulabokrok körüli sürgés-forgás tücsökzenés csenddé szelídült. Mikor besötédett levágtam az illatos virágokat. Bent, miközben sorba rendezem őket körülölel a levendula-illat.

    Hirtelen egy gondolat állít meg: „Krisztus jó illata vagyunk...” Kézbe veszek sorban minden virágot: rövideket, hosszabbakat. Mind ugyanazt az illatot hordozza. Hisz ugyanarról a tőről szívta magába az életet.

    „... jó illat vagyunk...” visszhangzik bennem az ige. A levendula szárak ontják az illatot magukból. Nem versenyezve, kérkedve. Egyszerűen, belülről, önmagukat adva. A kicsik is. a nagyobbakkal együtt. Az egyenesek és a görbékkel együtt. Magukhoz vonzanak lepkéket és méheket. Vagy beterítenek minden zeg-zugot az illatukkal. Nem lehet észrevétlenül elmenni mellettük.

    Krisztus jó illata vagyunk – motoszkál bennem a gondolat… Egy illat, mely szétárad körülöttünk.

    Ki veszi észre?

Virágba öltözött

 a jezsámen és a japán lonc is a kertben:

Utolsónak végre virágot nyitott a datolya szilva is:

A levendulabokrokat a lepkék, méhek, darazsak látogatják:

 

A borsó is jól terem a sok eső nyomán:

Ő gondoskodik rólad is

 

“Ne aggódjatok életetekért...” (Mt 6:25)

   A kapu mellett kinyílt pipacs állt kora reggel, mikor elindultam. Az utcasarkon zöld fűtengerben piros foltokként ringtak a pipacsok a szélben, mint sok-sok színes csoda a hétköznapokban. De estére, mire hazaértem, a kapu mellett lehullott piros szirmok fogadtak csak. “Ma van, holnap nincs” - gondoltam mikor becsuktam a kaput. És eszembe jutott az ismerős ige: “Ne aggódjatok!”

    Új virágokat s lehulló szirmokat látok reggel, este. Lehajtom fejem miközben megfeddenek új és új virágok. Hisz Isten öltözteti teljes díszbe mindegyiket. S minden új nap újabb virágokat. Ő határozza meg életük hosszát is: épp elég ahhoz, hogy új magot, új élet ígéretét szórják szét - új virágét egy újabb évre.

    Én is csak egy fűszál vagyok, mely ma van és holnap talán már nem találod. A járvány sok kedves embert elvitt közülünk. A háború a békét vette el s félelmeket hagyott helyette. De kezdem érteni már: ha megtettem amiért küldettem, az elég. Nem az életem hossza számít, azt Isten dönti el.

    Tekintetem végigsimítja a pipacsokat az utam emntén. “Így gondoskodik Isten rólad is!” - mosolyognak rám a napsütötte piros virágfejek. Minden napra jut az Ő gazdagaságából. S mikor tekintetem rátalál útszéli pipacsban is a Mindenható Istenre, szívem megnyugszik. Hisz mit tudna az aggodalmam megoldani?

    “Ne aggódj!” emlékeztetem magam újra meg újra. Ha Isten így öltözteti az egyszerű pipacsokat, nem visel Ő gondot vajon gyermekeiről? Ő ismer és tudja minden gondolatomat. Ő ismeri minden szükségem. Mindennap Ő gondoskodik rólam.

    Ő gondoskodik rólad is!

Mélyen meggyökerezve

“Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne...” (Kol 2:7)

   Az eső után, szinte azonnal, megteltek az ágyások gyommal. Egyesek kisebbek, félénkebbek, mások karcsúbban magasodnak, élettel telve. Húzogatom ki őket sorban, hisz elnyomná a zöldséget hamar. S miközben egyik a másik után a vödörben landol, vannak akik ellenállnak. Akárhogy húzom őket, nem jönnek ki gyökerestül. Esetleg eltörik a levél, a szár, de a gyökér – az ott marad.

    Takarítom az ágyásokat és újra meg újra ugyanarra a növényre lelek. Mélyen gyökerezik ez a tarack – mondom magamnak miközben megpróbálom minél mélyebbről kiszedni. És belém hasít a gondolat: mélyen gyökerezni, mint a tarack! Még ha el is törik a gyökere, a növény újra kihajt, hamarosan, élettel telve.

    Mint a tarack az ágyás földjében – ha így válna részemmé a hit, a remény, a szeretet! Nem tudná kioltani a nagy vihar sem, nem tudná kiírtani a sötét éjszaka, szenvedés, válasz nélküli miértek sem, nem tudná kipusztítani semmi sem. Mert újra kihajtana, mint a tarack...

    Bár ilyen hitem lenne! Bár ilyen remény élne bennem! Bár lenne szeretetem mindig élő! Vajon lehet-e? - kérdem.

    S hallom a választ elszakadó tarackgyökértől: ha mélyen gyökerezik benned... Tudom már: lehet, ha mélyen gyökerezek Benne...

Virágok

A kertben kinyíltak az első rózsák:

 A levendule színe is látszik már:

A kapu előtt pipacs nyílik:

 S a tavasszal elültetett árvácska is virágos:

Egyik este

 egy tekergő kis látogatóra bukkantam a kerti sétám közben. Egész rendes volt, megengedte, hogy lefotózzam :D

Utolsó előttiként (mert még lesz egy másik fajta később), de a többi gyümölcsfa után a naspolya is kivirágzott. Nagy, fedér virágai a házból is jól láthatóak.

 

És közben az elsőnek beérő gyömölcsök is itt vannak - a mézbogyó:

És a molyhos madárhúr is virágzik:

A kertben

 kinyíltak az orgonák:

 A japán borbolya is virágzik, apró kis virágjai csak közelről láthatók:

 A csipkebokor első virágai is kinyíltak már:

Meglepetésként három sárga tulipán is megjelent, miután a többi mind elvirágzott már:

Minden évben rácsodálkozom,

 hogy a fügefán hamarabb megjelennek a gyümölcsök, mint a levelek. Idén is:

Közben lassan, de biztosan az orgona is nyitogatja virágjait:

S egyik este, az égen, vékony Hold-sarlót fotóztam. Nem emlkészem mikor láttam még ilyen vékonynak:

Újabb virágok nyílnak

 a fákon, a bokrokon. A kertünkben is. A szilvafa is belépett a virágzó fák sorába:

A citrombirs piros virágait nem lehet nem észrevenni:

A kanadai áfonya, talán idén először, virágzik:

S a csipkebokor levelein, míg kinyílnak a virágok, katicsbogarat láttam:

A múlt héten

 téliesre fordult az idő. Egy faágon didergő tengelicet kaptam lencsevégre:

De aztán újra kisütött a nap, a kevéske hó elolvadt és a tavaszt semmi sem tarthatja vissza. A kökörcsinek is virágzanak már, nyílnak a tulipánok...

S a csokoládészőlő is virágzik. A körtefa is...

Átültetve az Ő kertjébe

 

“Éljetek méltóan ahhoz az elhíváshoz, mellyel elhivattatok” (Ef 4:1)

   Az eper-ágyás gyomlálása közben felszínre került egy krókusz-hagyma. Tavaly virágok voltak ezen a helyen, de átültettem őket. Ez a virághagyma itt maradt, egyedül az eper-sorok között.

    S miközben az apró virághagymát átviszem s beültetem a virágágyásba, elém áll egy szó újra meg újra: “átültetve”. Tudom, rólam beszél.

    Átültetve gyomok, tüskék közül, bűnökből kiemelve új életet élhetek. Mert egy kéz, egy átszegzett kéz átültetett az Ő kertjébe. Gondoskodó keze szeretettel új, megfelelő helyet keresett nekem.

    A tavaly átültetett krókusz-hagymák ezen a tavaszon élettel telve voltak. Az új helyen meggyökereztek s kivirágoztak. És a földbe rejtett virághagymából minden évben kivirágzik az élet. Mert a virágágyásban mindegyik hagyma a maga idejében, a maga helyén virágzik. Ott, ahova a Kertész saját gondoskodó, szerető kezével helyezte.

    Én is új életet kezdtem. S mint az átültetett krókusz-hagymák, ott kell virágoznom, ahova Te helyeztél, Istenem. Virágozva meghálálom gondoskodásodat. Hogy engem is átültettél a Te kertedbe!

    Virágzol-e te is az Ő kertjében?

A kertben

 minden nap új csodát találok. Nyílnak a bimbók, új virágok ígéretét fedezem fel - kinyílt az első tulipán, lesz újra bodza-virág, és még sok más. Csodaszép!

 

Érkezik a tavasz

  A kertbe már megérkezett a tavasz: az első nárciszok kinyíltak. A fák is érzik a tavasz jöttét. A kajszin és korkodus is nyitogatja a virágjait, de a barack sem akar lemaradni. Ezek a képek az elmúlt napokban készültek: