Isten biztos karjain hordozva

 

“… Én viszlek, Én hordozlak...” (És 46:4)

   Hideg, téli nap van. Az úton csak pár piros, elmosódott fényt látok, ködbe veszve. Az út mellett nem látok sem fákat, sem házakat, sem a közeli dombokat. Körülöttem minden mintha szürke, sűrű ködruhát öltött volna.

    Ennek az évnek kezdetén a következő napok bizonytalansága hangsúlyosabb, mint valaha. Még a gondosan előkészített tervek is használhatatlannak tűnnek most. Nem tudom mi lesz, hogyan lesz holnap. Ha körülnézek, úgy érzem, sűrű köd vesz körül az utamon.

    De eszembe jut az olvasott Ige: születésetek óta hordozlak – mondja az Úr. Az eltelt évszázadok alatt Isten szüntelenül hordozta az Övéit, még a legnehezebb pillanatokban is. Ő az az Isten, aki nem változik meg. Ő az, aki tegnap és ma és minden következő napban is ugyanaz marad.

     Mikor az elmúlt napokra gondolok, látom hogyan hordozott Ő a nehézségek, a nem várt események, az aggodalmaim ellenére is. És mindegyik nap, bármilyen nehéz, szürke, szomorú is volt, hozott legalább egy maréknyi örömöt is. Vajon megláttam őket? Észrevettem az Ő gondoskodását? Oltalmát? Hogyan tartott Ő erős karjaiban? Hogyan segített át a legnehezebb pillanatokon? Hogyan vezetett biztos kézzel?

    Én hordoztalak… Én hordozlak, ígéri Ő. Az új év napjai ködbe vesznek. Nem tudom mit hoz a mai nap, a holnapi vagy bármelyik ez új évből. Csak azt ismerem, Aki szerető karjaiban hordott eddig, minden eddigi napon. Ő azt ígérte, továbbra is hordozni fog. Ezt tudva minden pillanatban előre léphetek, bizakodva. Nem a saját erőmben bízva, hanem annak karjaira támaszkodva, Aki eddig is hordozott. Ő továbbra is hordozni fog, minden előttem álló napon!

    Ő megteheti ezt veled is!

Örvendezek az Úr előtt

 

“De én vigadozni fogok az Úr előtt...” (Hab 3:18)

   Hidegek a nappalok, mikor a szél viharosan fúj és a köd túl gyakran ereszkedik le. A Nap néha meg sem jelenik az égen. A hírek szomorúak és aggódást keltőek, az öröm pedig sokszor várat magára. Egy év zárul le most és egy újabb áll előttem. Még sok téli nap következik és amikor körülnézek, nem sok okot találok az örömre. A fügefa a kertben üres ágakkal áll a fagyban. A szőlőtőkéken nincsenek levelek, nincs termés. A közelben levő mezők is puszták, dérrel takartak.

    Mégis, mint reménysugár csillanak fel a reggel olvasott szavak, a próféta szavai: “de én vigadozni fogok az Úr előtt”. Isten az egyedüli biztos pont a körülöttem levő káoszban. A Benne vetett hit, mint biztos horgony meg tud tartani mikor a szelek fújnak körülöttem. És bármilyen vihar jön, Ő a szikla, mely mozdulatlanul áll mikor minden más összeomlik.

    Új év kezdődik el. Szép napok és nehéz napok jönnek. Lesznek nevetéssel, vidámsággal és boldog pillanatokkal teli napok. Lesznek szürke napok is, nyomasztó terhekkel és darabokra tört álmokkal. De az elmúlt években Isten sokféleképpen ismertette meg magát velem. Tudom most, mikor előre nézek: mindannak ellenére, amit körülöttem látok, nem vagyok egyedül. Az Úr velem van. Csak Ő vezet át az előttem álló hegyek és völgyek között. Csak Ő teszi képessé lábaimat hogy megjárjam a napsütéses magaslatokat és a mély, sötét völgyeket is. Csak Vele együtt haladok majd át azon, ami rám vár.

    Még ha a terveim mögöttem is maradnak beteljesületlenül, még ha a fájdalom meg is környékez, még ha nehéz felhők is takarják el az eget: én mégis örvendezni fogok az Úrban. Csak Benne van az én örömöm, békességem, erőm. Csak Ő az én kősziklám, támaszom, oltalmam.

    Már ma elkezdem. Most, a jelen pillanatban fogok örülni. Mert Isten az én örömöm oka, nem mindaz ami körülvesz. Ő az Isten, aki nem változik meg. Jelenléte minden napra ad majd elég fényt, hogy előre mehessek. Kezét fogva lépteim biztosan haladnak majd az Ő útján. Vezetését követve egy nap majd hazaérek, az égi hazába.

    Ott nem lesznek árnyékok, sem könnyek vagy fájdalom. Ott az Ő jelenlétében örvendhetek mindörökké...

Határkőnél

 

    Év végén mérleget készítek. Elért célokat számolok és újakat írok, új napokra. Átgondolom botlásaimat, hibáimat s jobbat, jobban akarok ezután. Változtam-e? kérdezem magamtól s akarok-e még formálódni tovább?

    Emlékeim kövéből, miket összegyűjtöttem az úton, hálaoltárt emelek. És tudom: kevés a köszönöm!, amit kiált szívem.

    Év végén, mint egy határkőnél, megállok. Visszanézek. A megtett utat pásztázza szemem. Minden kegyelem – visszhangzik bennem – karjain hordozott az Úr.

    Tévedéseim, vétkeim, kétkedéseim ellenére is. Kérdéseim, félelmeim, bátortalanságom ellenére is. Vezetett. Szeretett. Mellém állt.

    Mikor előre nézek, ezen emlékek íze kísér. Kérdéseimre Nála van a válasz. Félelmeimre jelenléte a gyógyír. Erőt minden új napra Tőle kapok.

    Új napok jönnek. Hány lesz még? Nem tudom. Könnyű lesz, szép lesz? Vagy nehéz, fájdalmas? Nem tudom. Mit tartogat a következő perc, nem tudom.

    Év elején, mint egy határkőnél, megállok. Előre nézek. Az utat kémleli szemem. Minden kegyelem – visszhangzik bennem – karjain fog hordozni az Úr...