“Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6:45)
Mikor elvetettem a parányi magokat a földbe, örömmel gondoltam a termésre. Megöntöztem többször is a földet és az új növénykéket.
Mikor eljött a betakarítás ideje, mosolyogva húztam ki a földből a piros, kerek retkeket.
De a konyhában az arcomra fagyott a mosolyom, amint a csípős íz hamar elterjedt a számban. “Nem locsoltam őket eleget” vontam le a következtetést mindjárt, szomorúan. Ami örömöt ígért, csalódást okozott.
Vajon a szavaim is akkor válnak csípőssé, amikor a szívem nem kap eleget az élet vizéből? Mikor félreteszem, mikor lecsökkentem az időt, melyben Isten életet hozó vize elárasztja a szívemet, akkor ami bennem nő keserűvé, csípőssé, szúróssá válik. És a szavaim, amelyeket kiejtek, váratlanul elárulnak. Olyan szavak lesznek, melyek csak a fülig jutnak el, de nem mozgatják meg a szívet. Csak összetörik azt, lenyomják, darabokban hagyják. Mert minden alkalommal “amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.”
Most már tudom: ha minden nap megfürdök az élő vízben, amely megtisztít, a vízben, amely életet ad, ami a szívemben fog nőni, ami a számból ki fog jönni, életet fog hordozni. Élő, bátorító, szeretettel teli szavak lesznek. Szavak, melyek Istent mutatják be. Mint a forrás, amely szomjat olt. Szomjat, mely ott rejtőzik mindegyikünkben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése