Ő közénk jött

 

“Az Övéi közé jött és az Övéi nem fogadták be Őt” (Jn 1:11)

    Csak egy fiatal pár. Fáradtak. Ki ne lenne az ebben a zsúfolt városban? Mindenki foglalt, minden hely foglalt. A vendégfogadóban is. A parkolóban is. Mindenki siet. Kinek van ideje észrevenni egy közönséges külsejű, egyszerű, fiatal párt? Kinek van szeme felismerni az egyszerű pillanatok közönségességében a különbözőt? Az egyedit? Az értéket?

    Karácsonyi rohanásban, adventi készülődésben kinek van ideje meglátni, észrevenni mikor mellettünk megáll Ő? Ki áll meg szót váltani Vele? Behívni Őt zsúfolt hétköznapjainkba? Helyet kínálni Neki? Melléülni…

    S a külső díszt, szokásokat, zajokat félretéve időt ki szán ma rá? Ő időt szánt ránk. Eljött közénk, 2000 éve. De Ő azóta is mindig itt van. Ő ma is Immánuel – az Isten aki velünk van! Csak mi kell észrevegyük Őt minden nap, minden percben.

    Kinek van ma ideje az Ő számára?

Adventi felismerés

 

    Aki meglátja Őt a mindennapokban, az apró, észrevétlen, tovatűnő pillanatokban, az leveszi a saruját. Tudja, hogy szent helyen áll. Szent helyen él.

    Mert szentté teheti poros, hétköznapi jelenünket az Ő jelenléte. Túl csillogó karácsonyi fényeken, borús és szürke, felhős napokon, robogó kocsik, rohanó emberek során is túl megnyílhat a szemünk. Levehetjük a sarut, félreállhatunk, hogy a pillanat szépsége eljusson lelkünk mélyéig.

    Adventben, várakozva is felismerhetjük Őt: Immánuel. Velünk az Isten minden pillanatban. S meghívót intéz hozzánk az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatokban is. Meghív, hogy találkozzunk Vele.

    Ha Őt várjuk, megláthatjuk Őt - ma is. Most is!

Advent

    

    Néha én is olyan vagyok, mint kicsi gyermek, mely fél a sötétben. De ha az anya beszél hozzá s felgyújtja a villanyt, a kicsi gyermek megnyugszik.

    Így szól bele Isten is a hideg, sötét, magányos éjszakába: Itt vagyok, ne félj! Eljött a Fény!

    S mikor véget ér az advent, betoppan Ő, mint ajtóban az ismerős, kedves anya-arc...

    

Jövök!

 

“Íme, eljövök hamar...”(Jel 22:12)

   A sorompó lassan ereszkedett le. A piros lámpák felváltva gyúltak ki az út szélén. A sínpár mindkét oldalán pillanatok alatt kocsisorok formálódtak. Kényszermegálló. Hiába sietnék, most nem lehet. A mozdulatlan kocsiban lepereg előttem a határidőnaplóba bejegyzett lista. Cikázik bennem sokféle gondolat, míg türelmetlenül lesem a vonatot. A végállomáshoz fog érkezni.

    A sínek mellett kopasz fák állnak. Csupasz ágú bokrok fedik el a kilátást. Míg várok, eszembe jut, hogy év vége közeleg. Advent – áll elém a szó a reflektorok fényében. Advent: jövetel. Visszajövetel - lüktetnek előttem a betűk. A sínek felől zakatolás hallik. Erősödik. Közeledik a vonat. Közeledik Ő – visszhangzik bennem a hang. Meghallom-e jövetelének lépteit? Készen várom Őt?

    Az érkezése mindjárt itt van. Én sietek és mennék is tovább, hisz annyi minden vár rám! Az ünnepi menü terve alakul. Ajándéklistát írok az ünnepre. A karácsonyi koncert és a karácsonyi vásár elhalaszthatatlan. De a mindennapi tennivalók közé néha alig fér be egy rövid ima…

    A sorompó makacsul lent marad. A sínpár felkészülten vár. A végállomás mindjárt itt van. A vonatfütty belekiált az éjszakába: “Jövök!”

Várakozva

 

“Eljövök hamar: tartsd meg ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat.”(Jel 3:11)

   Október végi nyári reggel van. A hőmérő 20°C felé nyújtózik. Az ég borús. Munkába tartok. Az útmenti fák lábát avar takarja. Kopaszodó ágakon itt-ott még zöld levél van. Mosolygok – a fák ismerik az idejüket. Bár nem fürkészik a naptárt, mégis tudják a sorrendet. Nyár után jön a tél. És készülnek rá, minden évben.

    A mi szemünk a naptárt kutatja. Éveket halmozunk s századok, ezredek gyűlnek hátunk mögé. És elfelejtjük sürgető szavad: “Eljövök hamar!”. Hőmérőre vetett pillantásunk megnyugtatni próbál. Világunk sodrása magával akar ragadni. Elvesztegett erőnk, időnk, életünk elnyeli magának.

    Sárguló avart simogat a tekintetem. Ég felé emelt üres karok jelzését látom az út szélén. Télre készülő természet üzenetét fejtegetem.

    “Tartsd meg ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat” – figyelmeztet hangod. Készülök én is. Igazgatom fehér ruhám, őrzöm az értéket, amit rám bíztál. Hagyom, hogy porba hulljon, megsárguljon minden, mi ideköt. Ég felé emelt kezekkel, szívvel várlak. Tekintetem átsiklik naptárok lapjain, hőmérő higanyszálán, óralapon a mutatókon.

    “Eljövök hamar” – visszhangzik hangod századunk napjaiba is. “Jöjj, várlak!” - dobban szívem válasza ma is...