Adventi felismerés

 

    Aki meglátja Őt a mindennapokban, az apró, észrevétlen, tovatűnő pillanatokban, az leveszi a saruját. Tudja, hogy szent helyen áll. Szent helyen él.

    Mert szentté teheti poros, hétköznapi jelenünket az Ő jelenléte. Túl csillogó karácsonyi fényeken, borús és szürke, felhős napokon, robogó kocsik, rohanó emberek során is túl megnyílhat a szemünk. Levehetjük a sarut, félreállhatunk, hogy a pillanat szépsége eljusson lelkünk mélyéig.

    Adventben, várakozva is felismerhetjük Őt: Immánuel. Velünk az Isten minden pillanatban. S meghívót intéz hozzánk az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatokban is. Meghív, hogy találkozzunk Vele.

    Ha Őt várjuk, megláthatjuk Őt - ma is. Most is!

Fényhordozók

 

“Jézus ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben” (Jn 8:12)

   Ahogy telnek a napok egyre rövidülnek a nappalok s nyúlnak az éjszakák. A sötétben, mely egyre hosszabb s mélyebb egyre nagyobb szükségem van a fényre. Minden nap szükségem van a fényre, mely utat mutat. A fényre, mely lábaim előtt biztos talajra vetül. Fényre, mely elűzi a félelmet. Fényre éhezek. Fényre várok. Fényt kívánok.

     Mert e világ sötétségét körülöttem csak a Fény, a fentről jövő igazi fény űzheti el. Isten Fia azért jött e világba, hogy fény legyen. Azt mondta, Ő a világ világossága. És a fénye beragyogott emberek százai, ezrei, tízezrei szívébe. Az én szívembe is. Elűzte onnan a sötétséget.

    Aki Krisztust követi, az Ő fényében él minden nap. S bár nő a sötétség s hosszú az éjszaka, ezt a fényt nem győzheti le. A sötétséget csak a fentről jövő fény tudja elűzni. Csak ez a Fény tud ma is sötétbe borult, éjben élő lelkeket átformálni. Mert aki befogadta Őt, fényben él. Fényt szór tovább. Krisztus fénye így sokszorózódik meg újra meg újra.

    Aki befogadta a Fényt, maga is fényhordozóvá vált. S mint apró kis fények ma is, én is, szórom a fényt. Az Ő fényét. Mert Isten fénye elűzi a sötétséget ma is. Ő új meg új fényt gyújt sötétbe borult, éjben élő világunkban ma is. Életem csak Istennel lehet fénnyel teli. Az Ő fényében élhetek. Fényt szórhatok ma is. Az ő fényét hordozhatom ma is.

    Te is fényhordozó vagy?

Kicsik a nagyokkal együtt

     Az iroda üres még, korán érkeztem ma. Az ablakhoz megyek, hogy friss levegőt engedjek be a mai napra. S mielőtt kinyitom az ablakot, tekintetem az ég felé vonja sok-sok apró, fekete folt s a zaj, amit maguk körül keltenek. Varjak vonulnak az épület felett.

    S ahogy figyelem őket, észreveszem, hogy vannak kicsik is a csoportban. Teljes erőből mozgatják ők is a szárnyaikat, hogy le ne maradjanak. S mellettük is, utánuk is ott repülnek a nagyobb madarak.

    Így haladunk mi is hazafelé – gondolom. Kicsik a nagyokkal együtt. Egymást segítve, bátorítva. Mindenki beleadva minden erejét.

    Hazafele tartunk. Haza, az égi hazánkba. Kicsik a nagyokkal együtt...

Fények az éjben

     Novemberi vasárnap van. Valahol fent, a felhők felett színes még a naplemente nyoma. Odalent szürke köd fedett be mindent.

    Majd oszlik a felhő s rácsodálkozom a fényre. Odalent sötét este van már, de parányi pontokként világítanak a lámpák. A repülő ablakából nézve apró pontok formálják az utcákat. Néhol magányos házak csipkézik a képet. Csíkokat képző pontok jelzik az utat. A nagy feketeségben városok, falvak rajzolódnak ki. Színes mintázatok az éjszaka palástján.

    Mint baráthoz bekopogó fénysugár. Látogatni induló pontocska. Bátorító, vigasztaló jó szó. Sötétségoszlató üzenet, segélyt nyújtó kéz, ölelő kar. Fénypontok, mint örömüzenet. Mert a legnagyobb örömöt a fentről jövő Fény hozta el.

    Körülöttem fények vannak az éjben. Az én lámpám vajon ég?

Elmúlik a virág

 

     Nézem a vázában a hervadt virágokat. A ráncos, színevesztett szirmokat, a kókadt fejűeket, a száradtakat. Mindegyik megtette, amit kellett - virágzott, díszített, illatosított. Aztán elmúlt…

    Így múlik el a mi életünk is. Lassan? Gyorsan? Csak az számít: megtettük amiért küldettünk?