“… Krisztus jó illata vagyunk...” (2 Kor 2:15)
Napok óta figyeltem a levendula-bokrokat. Lila virágjaik teljes díszben pompáztak a napsütésben. Méhek dongtak, lepkék szálltak virágról virágra nektárt gyűjtögetve. Mikor közelebb hajoltam, olyan zsongást hallottam, mintha a környék összes méhecskéje itt találkozott volna. Mi vonzotta ide őket? Talán az illatár, mely beleng mindent e késő délutánban?
Megvártam míg a levendulabokrok körüli sürgés-forgás tücsökzenés csenddé szelídült. Mikor besötédett levágtam az illatos virágokat. Bent, miközben sorba rendezem őket körülölel a levendula-illat.
Hirtelen egy gondolat állít meg: „Krisztus jó illata vagyunk...” Kézbe veszek sorban minden virágot: rövideket, hosszabbakat. Mind ugyanazt az illatot hordozza. Hisz ugyanarról a tőről szívta magába az életet.
„... jó illat vagyunk...” visszhangzik bennem az ige. A levendula szárak ontják az illatot magukból. Nem versenyezve, kérkedve. Egyszerűen, belülről, önmagukat adva. A kicsik is. a nagyobbakkal együtt. Az egyenesek és a görbékkel együtt. Magukhoz vonzanak lepkéket és méheket. Vagy beterítenek minden zeg-zugot az illatukkal. Nem lehet észrevétlenül elmenni mellettük.
Krisztus jó illata vagyunk – motoszkál bennem a gondolat… Egy illat, mely szétárad körülöttünk.
Ki veszi észre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése