Rejtett kincsek

 

“… öltsetek magatokra … alázatot...” (Kol 3:12)

   Az elmúlt napok üdítő esője felfrissítette a kertet. A napsugár melengetőn simogatja a növényeket. Miközben a kert hátsó részében sétálok néhány élénk piros foltot veszek észre a zöld levelek sűrűjében. Az oda ültetett málnabokrok édes gyümölcsöt rejtenek. Az ágak lefelé hajlanak a termések súlya alatt.

    Rövid idő múlva visszatérek egy üres tállal, hogy leszedjem az érett gyümölcsöket. „Le kell hajolni, hogy meglásd!” - mondom a társamnak amint közeledünk a málnabokrokhoz. És valóban, meglátjuk a sok éretten mosolygó gyümölcsöt. Sorra szedjük őket s megtelik a tál hamar finom terméssel. Lehajolva meglepetten fedezünk fel új meg új kincseket ott, ahol nem ígérkezett semmi szedésre éretten.

    „Le kell hajolni”... visszhangzik bennem a hang. Néha ez az út, hogy felfedezzek kincseket. Néha ez az ára. Mégis, olyan nehéz ez. Visszatart a megszokás, a büszkeség, a hitetlenkedés. Néha nem akar meghajolni sem a fej, sem a térdek, sem a szív. Vajon tényleg meg kell hajolnom, térdre kell esnem, meg kell alázkodnom, hogy rejtett kincsekre leljek? Kincsekre, melyek rejtve vannak megvető, lenéző, messziről odavetett pillantásoknak? Vajon az alázatos szívvel felfedezett kincsek megérik ezt az árat?

    Megemelem a lehajló leveleket és rámmosolyognak a piros, érett, szedésre váró gyümölcsök. Összegyűjtöm őket, mindet a tálba és a megalázkodott, önszántából meghajló szívre gondolok. Majd a tálba levő gyümölcsökre nézek, rájuk mosolygok én is és megkóstolom őket. A gyümölcsök zamata a számban bizonyítja: megérte őket megkeresni, mindegyiket.

    Felbátorodva nézek előre és tudom már: megéri meghajolni, megkeresni azokat a kincseket, melyeket csak az alázatos szívüek találnak meg…