Ha tükröződik bennünk...

 

(Felülnézetben a világ másként mutat. Akkor is, ha Istenre nézünk. Ilyenkor életünk fényleni fog)

   Fehéren ragyogó foszlányfelhők maradnak el alattunk. Árnyékuk elterül a lent fekvő mezők, kígyózó utak, rohanó pont-autók fölött. Az ablakon kitekintve úgy tűnik, fehér tenger felett szállunk. A nap sugarait szórja a felhőkre. Az ablakon is benéz egy-egy kósza napsugár.

    Innen, több ezer méter magasából eltörpülnek a gondok – hisz az emberek is elvesznek, – nem látni csak apró, piros tetőket, erdőket, búza-tengereket: megannyi színes foltot. Innen fentről nézve mennyire más a teremtett világ!

     Mennyi szépséget rejtettél világunkba, Atyám! De mi csak rohanunk, múló terveket szövögetünk s mindenkin felülemelkedni vágyó énünk útjait járjuk. Micsoda szeretet van benned, hogy bennünket megláttál és értékesnek tartasz?... Hogyan lehetséges az, hogy életünket magadhoz vonod és a magasba, feléd vonzod tekintetünket? S végül megérteted velünk: ha Téged nézünk, mindent más szemmel látunk majd...

    Alattunk változik a táj, emberlakta települések fölött repülünk. Egy tó víztükrében látszik a gépünk árnyéka. És hirtelen: egy pillanatra csak, egy üvegtetőn megcsillant a napfény. Innen, a magasan szálló repülőgép kicsiny ablakából is jól látható volt!

    Uram, ha fényed belőlünk is ilyen messzire tükröződne! S ha tükröznénk folyton, miközben Téged szemlélünk, míg Lelked által Hozzád hasonlóvá formálsz... Ha tükröznénk nem kérdezve, ki néz, ki lát, mint tóparton a csendes ablak, melyben a felhők fölött szálló utasok szemébe villan a napfény…

    Hisz ezt bíztad ránk!

Napsugár a felhők között

 

    A felhők résein átragyog a napsugár – itt is egy sugár, ott is egy másik sugár.

    Éppígy, a gyengeségeim, hiányosságaim résein is átragyoghat Krisztus. Ha engedem… S akkor nem a rés lesz előtérben többé, mert a fény, mely rajta átragyog magára vonja a tekintetet.

    Így már nem én, hanem Krisztus kerül előtérbe...

A liliomok

 megbújtak a rózsák mögött. Lefotózni már csak akkor sikerült, mikor egy részük már elnyitott:

A kis törpe szegfű szépen virágzik:

S a rózsák! Az elefántcsont színű futó Elfe különösen illatos:

 

Levendulaillat

 

“… Krisztus jó illata vagyunk...” (2 Kor 2:15)

   Napok óta figyeltem a levendula-bokrokat. Lila virágjaik teljes díszben pompáztak a napsütésben. Méhek dongtak, lepkék szálltak virágról virágra nektárt gyűjtögetve. Mikor közelebb hajoltam, olyan zsongást hallottam, mintha a környék összes méhecskéje itt találkozott volna. Mi vonzotta ide őket? Talán az illatár, mely beleng mindent e késő délutánban?

    Megvártam míg a levendulabokrok körüli sürgés-forgás tücsökzenés csenddé szelídült. Mikor besötédett levágtam az illatos virágokat. Bent, miközben sorba rendezem őket körülölel a levendula-illat.

    Hirtelen egy gondolat állít meg: „Krisztus jó illata vagyunk...” Kézbe veszek sorban minden virágot: rövideket, hosszabbakat. Mind ugyanazt az illatot hordozza. Hisz ugyanarról a tőről szívta magába az életet.

    „... jó illat vagyunk...” visszhangzik bennem az ige. A levendula szárak ontják az illatot magukból. Nem versenyezve, kérkedve. Egyszerűen, belülről, önmagukat adva. A kicsik is. a nagyobbakkal együtt. Az egyenesek és a görbékkel együtt. Magukhoz vonzanak lepkéket és méheket. Vagy beterítenek minden zeg-zugot az illatukkal. Nem lehet észrevétlenül elmenni mellettük.

    Krisztus jó illata vagyunk – motoszkál bennem a gondolat… Egy illat, mely szétárad körülöttünk.

    Ki veszi észre?

Virágba öltözött

 a jezsámen és a japán lonc is a kertben:

Utolsónak végre virágot nyitott a datolya szilva is:

A levendulabokrokat a lepkék, méhek, darazsak látogatják:

 

A borsó is jól terem a sok eső nyomán:

Ő gondoskodik rólad is

 

“Ne aggódjatok életetekért...” (Mt 6:25)

   A kapu mellett kinyílt pipacs állt kora reggel, mikor elindultam. Az utcasarkon zöld fűtengerben piros foltokként ringtak a pipacsok a szélben, mint sok-sok színes csoda a hétköznapokban. De estére, mire hazaértem, a kapu mellett lehullott piros szirmok fogadtak csak. “Ma van, holnap nincs” - gondoltam mikor becsuktam a kaput. És eszembe jutott az ismerős ige: “Ne aggódjatok!”

    Új virágokat s lehulló szirmokat látok reggel, este. Lehajtom fejem miközben megfeddenek új és új virágok. Hisz Isten öltözteti teljes díszbe mindegyiket. S minden új nap újabb virágokat. Ő határozza meg életük hosszát is: épp elég ahhoz, hogy új magot, új élet ígéretét szórják szét - új virágét egy újabb évre.

    Én is csak egy fűszál vagyok, mely ma van és holnap talán már nem találod. A járvány sok kedves embert elvitt közülünk. A háború a békét vette el s félelmeket hagyott helyette. De kezdem érteni már: ha megtettem amiért küldettem, az elég. Nem az életem hossza számít, azt Isten dönti el.

    Tekintetem végigsimítja a pipacsokat az utam emntén. “Így gondoskodik Isten rólad is!” - mosolyognak rám a napsütötte piros virágfejek. Minden napra jut az Ő gazdagaságából. S mikor tekintetem rátalál útszéli pipacsban is a Mindenható Istenre, szívem megnyugszik. Hisz mit tudna az aggodalmam megoldani?

    “Ne aggódj!” emlékeztetem magam újra meg újra. Ha Isten így öltözteti az egyszerű pipacsokat, nem visel Ő gondot vajon gyermekeiről? Ő ismer és tudja minden gondolatomat. Ő ismeri minden szükségem. Mindennap Ő gondoskodik rólam.

    Ő gondoskodik rólad is!

Mélyen meggyökerezve

“Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne...” (Kol 2:7)

   Az eső után, szinte azonnal, megteltek az ágyások gyommal. Egyesek kisebbek, félénkebbek, mások karcsúbban magasodnak, élettel telve. Húzogatom ki őket sorban, hisz elnyomná a zöldséget hamar. S miközben egyik a másik után a vödörben landol, vannak akik ellenállnak. Akárhogy húzom őket, nem jönnek ki gyökerestül. Esetleg eltörik a levél, a szár, de a gyökér – az ott marad.

    Takarítom az ágyásokat és újra meg újra ugyanarra a növényre lelek. Mélyen gyökerezik ez a tarack – mondom magamnak miközben megpróbálom minél mélyebbről kiszedni. És belém hasít a gondolat: mélyen gyökerezni, mint a tarack! Még ha el is törik a gyökere, a növény újra kihajt, hamarosan, élettel telve.

    Mint a tarack az ágyás földjében – ha így válna részemmé a hit, a remény, a szeretet! Nem tudná kioltani a nagy vihar sem, nem tudná kiírtani a sötét éjszaka, szenvedés, válasz nélküli miértek sem, nem tudná kipusztítani semmi sem. Mert újra kihajtana, mint a tarack...

    Bár ilyen hitem lenne! Bár ilyen remény élne bennem! Bár lenne szeretetem mindig élő! Vajon lehet-e? - kérdem.

    S hallom a választ elszakadó tarackgyökértől: ha mélyen gyökerezik benned... Tudom már: lehet, ha mélyen gyökerezek Benne...