Fények az éjben

     Novemberi vasárnap van. Valahol fent, a felhők felett színes még a naplemente nyoma. Odalent szürke köd fedett be mindent.

    Majd oszlik a felhő s rácsodálkozom a fényre. Odalent sötét este van már, de parányi pontokként világítanak a lámpák. A repülő ablakából nézve apró pontok formálják az utcákat. Néhol magányos házak csipkézik a képet. Csíkokat képző pontok jelzik az utat. A nagy feketeségben városok, falvak rajzolódnak ki. Színes mintázatok az éjszaka palástján.

    Mint baráthoz bekopogó fénysugár. Látogatni induló pontocska. Bátorító, vigasztaló jó szó. Sötétségoszlató üzenet, segélyt nyújtó kéz, ölelő kar. Fénypontok, mint örömüzenet. Mert a legnagyobb örömöt a fentről jövő Fény hozta el.

    Körülöttem fények vannak az éjben. Az én lámpám vajon ég?

Elmúlik a virág

 

     Nézem a vázában a hervadt virágokat. A ráncos, színevesztett szirmokat, a kókadt fejűeket, a száradtakat. Mindegyik megtette, amit kellett - virágzott, díszített, illatosított. Aztán elmúlt…

    Így múlik el a mi életünk is. Lassan? Gyorsan? Csak az számít: megtettük amiért küldettünk?

Felhők alatt, felhők felett

 

     Felhők alatt? Temérdek gond. Hogyan tovább? Most mi legyen? Zord arcok, lopó ujjak, bántó kezek. Betontornyok közt műfény, virtuális világ. Köztük jobb dolgokra vágyó szívek, jó szóra éhes fülek, szépségre szomjas ember-életek. A rohanó világból kitörni vágyó álmok.

    Felhők felett: végtelenség és fény van. Isten vár ránk!

A hazavezető út

     Felgyújtom a ház teraszán a fényt. S amint a kertre ráborul az éjszaka, ez a fény megvilágítja a ház felé vezető ösvényt.

    Így ragyog a kereszt fénye a sötétben ma is. Mindenkinek mutatja a hazavezető utat...

Dicsérjétek az Urat!

 

“Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó; hiszen Őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!” (Zsolt 147:1 URK)

   Zsoltárok egymás után kezdődnek s végződnek így: “Dicsérjétek az Urat!”. Kezdődhet s végződhet-e így minden naponom: “Dicsérjétek azUrat!”? Az egész életem akár?

    Milyen jó hálát adni az ÚRnak, már reggel hirdetni szeretetedet. Mert újra meg újra megörvendeztettél tetteiddel, Uram! Ezért jöjjetek, menjünk eléje hálaadással. Mert nagy Isten az ÚR! Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt!

    Napközben is, mikor megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet. Emlékeztetem magam, hogy akik az ÚRhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót. Akik az ÚRhoz kiáltanak, azokat Ő meghallgatja.

    Mikor lábaim téves útra lépnek, Hozzád jövök újra: töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó. Mert te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak.

    Akkor is, amikor nem értelek, hálát adok neked mindenkor, mert te munkálkodsz. Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk. Áldom az URat, mert tanácsot ad nekem, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.

    Újabb és újabb helyzetekben felidézem: segítségem az ÚRtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Ő nem szunnyad, nem alszik. És elismétlem magamnak a nehéz pillanatokban: légy újból nyugodt, lelkem, mert jól bánt veled az ÚR! Ezért hát napkelettől napnyugatig dicsérjétek az ÚR nevét!

    S nap végén, mikor leszáll az este: békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, URam, hogy biztonságban élhessek!

    Ezért hát mindig, nap közben újra meg újra: áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.

    Életem minden napjára jut elég ok, hogy dicsérjem Őt. Így válhatnak életem mottójává, összegzésévé ezek a szavak: dicsérjétek az Urat! Dicsérd, lelkem, az URat! Dicsérem az URat, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, míg csak leszek. Áldom az URat mindenkor, állandóan őt dicséri szám.

    Naponta ezernyi hálaokom van. Hadd legyen egész életem egy hálaének!

(Összeállítás a következő zsoltárok alapján: 92:2,5; 95:1-3,6; 94:19; 34:11,18; 51:3,9; 86:5; 52:11; 68:20; 16:7; 23:3; 121:2,4; 116:7; 113:3; 4:9; 103:2-5; 146:1-2; 34:2)

“Most már hálát adok az Úrnak”

 

(1 Mz 29:35)

    Vajon milyen esemény kell történjen, hogy elkezdjek hálát adni? Most talán arra törekszem: mások elismerését elnyerjem. A karrier lépcsőjén feljebb lépjek. Csalogat egy új ház álma, egy jobb kocsi kulcsa, egy vaskosabb pénztárca fizetés után. Egy soha le nem merülő bankkártya, márkás ruhák, utolsó telefonmodell vagy épp a főnök vállonveregetése, kollégák megbecsülése, luxus-szabadság, gondtalan élet. Utána talán lesz időm elkezdeni hálásnak lenni.

    Mintha a hála valami olyasmi lenne, ami minden mást kizár az életemből, a napjaimból. Pedig a hála nem ez a száraz, puszta szó: köszönöm.

    A hála több, mint kimondott szavak. A szívem hozzáállása inkább. Mert a hála ízesíti meg az életet, mint só az ételt. A hála a fény, mely beragyogva minden napba erőt ad a következő lépéshez.

    Ha visszanézek, annyi áldást látok, hogy nem kell még egy újabbat várnom, hogy elkezdjek hálát adni az Úrnak.

    Most kell elkezdenem! Az élethez való navigációsrendszerbe folytonos emlékeztetőként kell betáplálnom, mottóként beállítanom ezeket a szavakat: ez alkalommal hálát adok az Úrnak!

    Ennyi elég minden napra. És minden percben csak annyit mondok újra: ez alkalommal hálát adok az Úrnak!

A hála

 

    A hála nem más, mint nyitott szemmel való nézés. Hisz csak így láthatom meg a hálaokokat, melyek elém perdülnek minden lépésben.

    És mi a hála ellentéte? A hálátlanság? Ha nem vagyok hálás – hálátlan vagyok? Nem szívesen hallanám ezt a minősítést magamról. Mégkevésbé jellemezném így magam egy bemutatkozáskor. Isten annyi, de annyi mindent tesz velem és értem minden nap. Nem vagyok-e mégis hálátlan vajon?

    “Ha úgy gondolkodsz, hogy neked kijár ez vagy az, nem leszel hálás érte” – mondta a férjem. Erről lenne szó – a gondolkodásmódom formálásáról. Hisz minden kegyelem, nem érdem, nem kijár nekem, nem rászolgáltam.

    Ha felkel a nap mikor nehéz munkanap elé nézek: hálát mondani tanulok. Mert új lehetőségeket rejt magában. Nyitott szemre van szükségem csak, hogy meglássam őket. Mert az érzések, az előítéletek, a feltételezések olyan sokszor vakká tesznek. Vakká, hogy ne lássam az áldásokat. Vagy ellopják a csillogásukat s a drága gyémántok így szürke, közönséges, mit sem érő kavicsokká válnak.

    Csak nyitott szemre van szükségem. Mert minden nap ezernyi drágakövet rejt. Csak észre kell vennem, össze kell gyűjtenem őket s máris meglátom: dúsgazdag vagyok. S nem tehetem, hogy ne mondjak köszönetet mindazért, amit Isten tesz. S ha mégsem látom meg ezeket az áldásokat – koldusként tengetem életem napjait…

    Te meglátod őket?