Ananászkompót dobozáról olvasom az összetevőket: ananász, víz, cukor és tartósítók. De lehetne akár barack is. Vagy körte. A mindennapi rohanásban néha egyszerűbb kinyitni egy dobozt és már enni is. Hisz sietni kell, nincs idő semmire. Félkész ételekben pedig egyre nagyobb a választék.
Akár az áhítatban is. A formátumban válogathatok. A tartalomban is. Csak néhány gombnyomás és máris megjelenik a képernyőn a napi adag, előre csomagolva. Bármikor elérhető a világhálón. Olvashatom öltözés közben, a munka megkezdése előtt, az ebédszünetben. Vagy akár néhány perccel lefekvés előtt is, a lelkiismeret megnyugtatására.
A baj csak az, hogy sokszor megelégszem előrecsomagolt étellel, konzervbe zárt terméssel. Előveszem őket a kamrából, felnyitom, de íze nem az igazi… Újat keresek, de jobbat csak nem találok.
Eszembe jut, hogy a múltkor megbocsájtottam. A zamata visszarémlik még, a felszabadulásé. De most? Most nem megy. Újra, újra neki. Talán a konzerv segít. Döbbentem olvasom a feliratot: "Nem kell senkinek sem annyiszor megbocsájtanod, ahányszor Isten megbocsájtott neked".
Teszek még egy próbálkozást, a szeretet nagy dobozát bontogatom. Igen, kedves voltam hozzá, bár nem igazán érdemelte meg. Segítettem neki, lekéstem a buszt is miatta. Meghallgattam végig, pedig megint sokat beszélt.
Kotorászok a polcon sorakozó dobozok között. Előkerülnek poros szeretet-emlékek. A zegzugakban apró kis csomagokban bújnak meg. És közben egy cetlit találok a polcon. Lukács 7:47 írja rajta. „Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret…“ Hosszan nézegetem: csak egy papírszelet, mégis milyen súlyos...
Rendet fogok tenni a polcokon. A konzervjeimet ki kell dobnom, nincs szükségem rájuk. Hisz mikor felbontom, régmúlt ízük semmit sem mond. Hiába tettem bele megbocsájtást, örömöt, hálával fűszereztem, reményekkel tartósítottam őket. Ha jobban meggondolom: teremhetne minden nap új gyümölcs. Mindig friss, zamatos, illatos. Igazi, élet teljességéből jövő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése