Hol vagy?

 

“Az Úr Isten kiáltott az embernek és ezt kérdezte: Hol vagy?” (1 Mz 3:9)

    Keresünk. Mindig keresünk valamit. Egy elkallódott papírt, egy telefonszámot, új információt. Keressük a legjobb alkalmat, a megfelelő időbeosztást, az újabb lehetőséget. Vagy éppen a megfelelő munkahelyet, egy jobb fizetést, az ideális társat. Folytonos keresés az életünk. Csak a keresett tárgy változik folyton.

    S miközben hol ezt, hol azt keresek, engem is keres az Isten. “Hol vagy?” kérdezte Ádámtól a kertben. “Hol vagy?” kérdezi tőlem is, ma is. Keres a helyemen, melyet Ő jelölt ki. Keres ott, ahol lennem kell. Mert miközben a hétköznapokban apróságokat keresek, sokszor én is eltévedek. S a kérdés mely megállít ráébreszt: elvesztettem a célt. A látható, kézzel fogható elcsábított az úton.

    Hogy újra rátaláljak a helyemre én is kérdezek: “Hol vagy, Uram?”. Szemem Őt keresi. Mert irányt tévesztett életem helyét csak úgy találhatom meg újra, ha Hozzá igazodom. Mint hegymászó az útvonalon, mikor előveszi az iránytűt. Ismeretlen városban a navigációs rendszer ad útmutatást. Ugyanígy életem minden részletében Isten szava utat mutat. Helyemre igazít. Alakít. Sosem téved. Nem vezet zsákutcába. Mindig a jó úton tart.

    “Hol vagy?” állít meg a kérdés kacatok után kutatva s ég felé emeli tekintetem. “Hol vagy?” kérdezem helyemet keresve én is. Mert tudom: mindig visszatalálok a helyes útra ha felfele nézek.

    Te hol vagy?

Fölöttünk a magas ég - 1.

 

     Megint esett az eső. És hamarosan újra esni fog. De ott, a felhők közötti résen át egy sárgás fény-nyaláb a földre ér. Mint égből lenyúló kéz a bűnösért. Értem is lenyúlt Isten keze!

Amikor Isten keres

 

    A kertben, az esti csendben lépések közeledtek. És Ádám elrejtőzött, amikor Isten hangját meghallotta.

    A pusztán túl Mózes a juhokat terelgette. S mikor Isten a nevén szólította, ezt válaszolta: “Itt vagyok!”. Mégis, mikor a küldetést hallotta, szabadkozott. Kibúvót keresett.

    Az ifjú Sámuel is hallotta a nevét, éjjel. S így válaszolt a hívó hangnak: “Szólj, mert hallja a Te szolgád!”

    Én vajon mit teszek, amikor Isten keres? Elbújok? Válaszolok, de kitérőket keresek? Vagy gyermeki lelkülettel, szolgaként kész vagyok engedelmeskedni Isten hívó hangjának?

Mikor vihar támad

 

“És íme, nagy vihar támadt a tengeren...” (Mt 8:24)

   Néha az éjszaka váratlanul érkezik. És vele együtt a vihar is, mely mindent megrenget. Olyankor tán, mikor épp pihenésre vágytunk, fellélegeztünk. Háború zaja, betegség hulláma, magány fájdalma vesz körül hirtelen. A szél mint egy játékszert dobálja életünk hajóját. S mi egyedül vergődünk a hajóban. A hullámok már-már elborítanak.

    A tanítványok is kétségbe estek. Mint utolsó menedékhez, utolsó reményhez lépve felébresztették Jézust: “Uram! Ments meg minket!” kiáltották. Mit láttak Benne, hogy Hozzá fordultak? Tudták, hogy Ura szélnek és víznek? Az, amit addig hallottak szájából, amit addig láttak tetteiből, ahogy addig megismerték Őt elég volt. Elég, hogy a menedéket Nála keressék.

    Mi mégis sokszor egyedül próbálunk szembenézni a viharral. Megmarkoljuk az evezőket. A körülöttünk levő hajóktól várunk a segítséget. Vagy a ránktörő hullámok vizét pohárral meregetjük ki a bárkából. És kétségbeesetten hánykolódunk életünk hajóján, egyedül.

    Miért csak későn, erőnk fogytán, félig elmerülve kiáltjuk: “Uram! Ments meg minket!”? Milyen szavakat hallottunk szájából, hogy nem ismerjük azok hatalmát? Mit láttunk tetteiből, hogy nem bízunk erejében? Mit ismertünk meg Belőle, ha nem tudjuk, hogy Ő az ég és füld Ura, a szélé és hullámoké, a tengeré és szárazföldé?

    S mikor végre eszünkbe jut, mint mentőöv, az Isten, Ő meghallja segélykiáltásunkat. S az ádáz vihar teljes csenddé szelídül az Ő szavára. Vagy lábaink a süllyedő hajóból kilépve megtanulnak a hullámokon járni, Ővele…

     Mert jönnek viharok az életünkbe. De Vele együtt a hullámokon is átmegyünk, győztesen!

Mi marad utánam?

 

    Alkonyodik. A meleg napsugarak búcsúzni készülnek. A kő, melyet egész nap sütöttek a sugarak még meleget áraszt. A gyümölcs a fán is langyos még a sugarak nyomán. Az ágyásban is nőnek a zöldségek minden nap.

    Én mit hagyok magam után? - kérdezem magamtól. Mikor lemegy az életem napja, szeretném, hogy maradjon utánam is valami, mint a nap melege az érő gyümölcsben, a termésben, a sárguló kalászban...

Színes nyomok

 

     A tányéron színes vízcseppek sorakoznak. A cseresznye piros színt hagyott maga után mindegyik cseppben. A narancsszínű cseppek a kajszin után maradtak hátra. S ahogy nézem a színes vízcseppeket a tányéron tudom már, hogy mindenki a maga nyomát hagyja ott, amerre elhalad.

    Milyen nyomot hagyok magam után? - kérdezem csendesen. Marad-e valami értékes, szép utánam? Látható-e bennem Krisztus? Ott marad-e az Ő nyoma amerre lábam elhalad? Amerre szavaim eljutnak? Amerre tetteim elérnek?

    A cseresznye csak piros színt hagyhat maga után. Kiben a Krisztus él az Ő nyomait hagyja amerre elhalad.

    Naponta hagyok nyomokat magam után bármerre járok, bárhol vagyok, bármit teszek. Kinek a nyomai hagyom magam után?

Rejtett kincsek

 

“… öltsetek magatokra … alázatot...” (Kol 3:12)

   Az elmúlt napok üdítő esője felfrissítette a kertet. A napsugár melengetőn simogatja a növényeket. Miközben a kert hátsó részében sétálok néhány élénk piros foltot veszek észre a zöld levelek sűrűjében. Az oda ültetett málnabokrok édes gyümölcsöt rejtenek. Az ágak lefelé hajlanak a termések súlya alatt.

    Rövid idő múlva visszatérek egy üres tállal, hogy leszedjem az érett gyümölcsöket. „Le kell hajolni, hogy meglásd!” - mondom a társamnak amint közeledünk a málnabokrokhoz. És valóban, meglátjuk a sok éretten mosolygó gyümölcsöt. Sorra szedjük őket s megtelik a tál hamar finom terméssel. Lehajolva meglepetten fedezünk fel új meg új kincseket ott, ahol nem ígérkezett semmi szedésre éretten.

    „Le kell hajolni”... visszhangzik bennem a hang. Néha ez az út, hogy felfedezzek kincseket. Néha ez az ára. Mégis, olyan nehéz ez. Visszatart a megszokás, a büszkeség, a hitetlenkedés. Néha nem akar meghajolni sem a fej, sem a térdek, sem a szív. Vajon tényleg meg kell hajolnom, térdre kell esnem, meg kell alázkodnom, hogy rejtett kincsekre leljek? Kincsekre, melyek rejtve vannak megvető, lenéző, messziről odavetett pillantásoknak? Vajon az alázatos szívvel felfedezett kincsek megérik ezt az árat?

    Megemelem a lehajló leveleket és rámmosolyognak a piros, érett, szedésre váró gyümölcsök. Összegyűjtöm őket, mindet a tálba és a megalázkodott, önszántából meghajló szívre gondolok. Majd a tálba levő gyümölcsökre nézek, rájuk mosolygok én is és megkóstolom őket. A gyümölcsök zamata a számban bizonyítja: megérte őket megkeresni, mindegyiket.

    Felbátorodva nézek előre és tudom már: megéri meghajolni, megkeresni azokat a kincseket, melyeket csak az alázatos szívüek találnak meg…