“… futok egyenest a cél felé...” (Fil 3:14)
Meleg májusi nap volt. Hazaérve a frissen ültetett palánták locsolása várt rám. A kókadozó növényeket türelmesen kellett vízzel ellátnom, így legugoltam, közel hozzájuk. S miközben lassan folyt a víz a paradicsomok lábához, apró mozgást észleltem. Egy pitypang-mag bóbítája mozgott, mintha a szél fújná bukdácsolva a föld göröngyei fölött. Aztán megláttam, hogy egy szorgos, barna hangya cipelte magával, mint valami zászlót. A bóbita lengett, amint a földrögök kaptatóin s ereszkedőin vezetett a hangya útja. Mosolyogva követtem a hangyaboly felé vezető útján.
Így kellene én is magasra tartsam a zászlóm – gondoltam. S így kellene bátran előre menjek, mint ez a szorgos kis hangya. Előtte hegynyi rög van, amit megmásznia vagy épp megkerülnie kell. S aláereszkedve a mélybe megbillen ugyan, de mégis magasra tartva marad a zászló.
Ilyen a én életem is. Utam völgyeken és dombokon át visz, fentről Valaki mégis nyomon kísér. S ha nem is értem minden utasítását, Ő vezetni kész. Írányítása alatt biztos léptekkel haladhatok. Magasra tartott zászlómmal – hogy mindenki más láthassa Őt – így mehetek az úton. Az Ő útján.
S ha meg-megbillen is, mint a hangya „kezében” a bóbita, a jel, az Istenre rámutató, magasra emelt zászló, nem szabad feladnom. Az út nem ér véget emelkedővel vagy mélybe zuhanó rög-gödörrel. Mint a szorgos hangya: mindig tovább kell mennem. Botladozó lábaim továbbviszik Rámutató kis hangya-életem az égi célig. Ott, hazaérve, letehetem biztonságban apró kis magot rejtő pitypang-bóbitámat…
Te is magasra tartott zászlóval mész égi hazád felé?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése