“Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22:20b)
Múlt héten tavaszt hirdetett minden: a hőmérő, a szellő, a nyúló nap. A napsütés előcsalogatott nárciszt, jácintot a kertben. Bimbójuk láthatóvá vált, bomlani készült.
A nárcisz az ablak alatt a napsugarak melengetésére már nyitogatta sárga harangjait, mikor a fagy újra beköszöntött. Aztán az éjszaka leple alatt a hó fehérbe öltöztetett mindent, telet hazudva.
Néha mi is így érzünk. Tavasz után áhítozunk, hazánk után vágyakozunk, Vőlegényünk után kívánkozunk. De annyiszor megcsal amit a szemünkkel látunk. Körülöttünk tél van, harc van, sötét van. Csalódunk barátokban, megszomorítanak összetört álmaink, elhagynak a reményeink. Sokszor készen állunk feladni, lemondani, elrejteni kicsi fényünket. Akkor is, mikor tudjuk, hogy előre kellene lépjünk.
A sárga nárcisz áll fehér terhével földig hajolva. Nem bújt vissza, nem rejtőzött el a földbe megijjedve a váratlanul érkezett hótól. Tavaszt hirdet, a látszat-tél ellenére is. Tudja: még ha szemünk nem is lát mást, mint szürke eget s hótkarót, az ajtó előtt van már a várva-várt tavasz.
Így kellene mi is álljunk előre nézve - várva rendületlenül, a látszat ellenére is. Ő, a Vőlegényünk már az ajtó előtt áll, érkezik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése