Amint beléptem a szobába, a félhomályba, a sötétítő alól fenyegetően nyúlt ki néhány árny. Mikor odapillantottam, összerezzentem, mintha egy “szörny” rejtőzne ott. De amint fényt gyújtottam, megláttam mi vetett félelmetes, ijjesztő árnyékot. Az ablakpárkányon levő orhideák nyújtóztatták gyökereiket messzire. Azok kandikáltak ki a sötétítő alól.
“Félsz az árnyéktól?” kérdezte, mikor látta, hogy összerezzentem. “Ne félj az árnyéktól!” bíztatott, kezét a vállamra téve.
Mert árnyék, csak árnyék mi ma rámtelepszik. A magány, mely állandó társ akar lenni. A várakozás, mely úgy tűnik, soha nem ér véget. A válasz, mely nem érkezik meg. A helyzet, amelyben Isten nem úgy lép, nem úgy tesz, nem úgy válaszol, ahogy én szeretném. Csak árnyék mind, még ha ijjesztő is.
De amikor fény gyúl, az árnyék eltűnik. Mikor majd Isten félrehúzza, mint sötétítőt mi most eltakarja a fényt, meglátom majd a gyönyörű virágot. Meglátom azt, mi a kilógó gyökérből szívta a nedvet. Azt, amit Ő végzett el bennem, míg én csak az árnyékot láttam. Akkor, a fényben meglátom majd, amit most csak a hit láthat: csak árnyék. Nem több, csak árnyék…
“Ne félj az árnyéktól!” visszhangzik bennem. A kegyelem nem engedi, hogy az árnyék lenyomjon, leterítsen, elborítson. S mikor ijjesztően magasodik felém, a kegyelem akkor is – épp akkor – körülölel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése