“… de a Te szavadra mégis kivetem a hálókat”(Lk 5:4)
Nézegetem az ismeretlen arcokat. Mindegyikük egyszerű ember, mégis megvetett, lenézett, félretett. Egyik testét bénaság bilincselte mozdulatlanságba. Másik szemét a vakság zárta le. A többiek testét a lepra pecsételte meg. Bénultan, vakon, betegen és bűnösen állnak ott.
A kétségbeesett keresés, a csalódott beletörődés, a lemondás szürke fénytelenségébe beszűrődött egy név reménye: a Názáretié. És útnak indultak: a bénát négy barátja vitte, a leprások is elmentek Jézushoz.
S Te, Uram? Te csak szóltál egy szót. S ők? A béna felkelt, nem próbálta magyarázni, hogy ő nem képes erre. A vak elindult megmosni a szemét. A leprások is elindultak, bár testükön még lepranyom volt. Első szavadra engedelmeskedtek. Nem szabadkoztak, nem magyaráztak, nem érveltek. Csak engedelmeskedtek.
Eszembe jut Péter is. A hosszú éjszaka után a hálóit mosta a parton. Sikertelensége, eredménytelensége lecsüggesztette a fejét és lelkét. És akkor jöttél Te, Jézus. A bárkáját kérted, s ő szolgálatodra készen rendelkezésedre bocsájtotta azt.
S Te nem álltál meg itt, nem elégedtél meg a bárkával csak. Te többet akartál. Elvenni? Nem, Te adni akartál. “Vesd ki a hálót!” mondtad akkor. Tedd meg a lépést! Válts irányt! Indulj el! - mondod nekem is.
“Uram, egész éjjel…” kezdte Péter a válaszát. Én is mondanám: az erőm fogytán… a lendület is kevés már bennem… értelmét sem látom… “De ha Te mondod…” folytatta Péter: “kivetem a hálókat…”.
Uram, ha Te mondod, meglépem a következő lépést. Ha Te mondod, engedelmeskedem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése