“… valóban feltámadt az Úr…” (Lk 24:34)
Mint a tanítványok régen, én is terveket szövögetek, reményvárakat építek és valóra vált álmokat vizionálok. Türelmetlenül várom a napot, amikor megtörténik a várva vált esemény. Aztán, mint az emmausi kettő – kimondom én is csalódottan, leeresztett fejjel, szívvel, elhaló hangon, hogy senki se hallja: „Pedig én azt hittem...”.
Majd, mint a tizenegy, visszatérek én is az álom nélküli világba. „Elmegyek halászni” – mondta akkor Péter s a többiek vele együtt tartottak. Felveszem én is újra a mindennapok megszokott ruháját. Teszem a dolgom, de nem vagyok jelen. Elém áll újra meg újra a szertefoszlott álom. S helyén nem maradt csak a mindennapi megszokás színtelen fonala.
S miközben a víz a csónak oldalát mossa s a kivetett hálóba egy hal sem akad, megáll a parton a Feltámadott. Nem rója fel a csüggedt szívemet, a megfáradt reményt, a feladott elhívást. Csak annyit kérdez: „Van-e táplálékod?” Nem kér Ő mást, csak a jobb oldalra, a jó helyre kivetett hálót, ahol a csoda vár. S a parton: az elkészített ennivaló. Ő meghív az asztalhoz.
S míg majszolom a felkínált kenyeret, halat, a szívem lecsendesül. És megtörténik újra a csoda: a szívem új erőre kap. Nem ész-terveket, csalóka álmokat üldözni ál-reménnyel, hanem az Ő álmát, az Ő tervét követni kezét fogva. Valami láthatatlan, ésszel megmagyarázhatatlan csoda ez, mely mindig megtörténik, mikor elfogadom az Ő meghívását. Mikor mindent hátrahagyok, hogy találkozzam Vele. Mikor meghallgatom, mit akar mondani nekem. És a változás, mely végbemegy bennem mások számára is láthatóvá lesz.
Mert a feltámadott Krisztussal való találkozás mindegyikünkben változást hoz.
Te már találkoztál Vele?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése